Szolgálat 17. (1973)
Eszmék és események - Indiai beszámoló (Pushpa nővér)
missziósok az USA segítségével egy „food for work“ programot terveztek (akik kutat fúrtak, stb., azok élelmiszert kaptak), így eddig 65 kút jött létre. A rizstermesztés javítására is sok gondot fordítottak. Persze itt nem lehet úgy dolgozni, mint nyugaton. Ahogy írom e sorokat, folyosónkon 43 fokot mutat a hőmérő. Az orvos megállapította, hogy a természetem nem bírja a meleg éghajlatot. Hát talán még néhány évig kibírom. Már 22 évet töltöttem itt. Most egy kis ismertetés a munkánkról: A szeretet mindnyájunkat azok közé vezet, ahol legnagyobb a szükség, ahol a legnagyobb nyomor van. Ezen a könyéken a bennszülött őslakosság, az aboriginálok körében működünk, akik inkább az őserdőkben és hegyláncokon élnek és művelik a szegény anyaföldet. Három kasztjuk: az órán, munda s khária törzs. Indiában minden kaszt megőrzi a maga nyelvét, hagyományait, vallását, és ritkán fordul elő, hogy egymással házasságot kötnek, különösen a vidéken. Minden kasztnak megvan a maga törvénye is. Aki ez ellen vét, azt kitagadják. Ezek a bennszülöttek századokon keresztül a felsőbb kasztok, különösen a nagybirtokosok szolgái voltak. Nemcsak analfabéták, hanem nagy gyengeségük, hogy ősidőktől fogva kedvelik a rizspálinkát. Akik ki akarták őket használni, azok tudták, hogy a mondás szerint aki „becsíp", azt könnyű „becsapni“. így aztán nyomorultak lettek. Amíg a pálinka hatása tart, addig egy kis meseországban járnak és elfelejtik a szegénységüket. Sokszor figyelmeztetjük őket, hogy igyanak mértékletesen. Az öregek tréfásan azt felelik, hogy ők „mindig mérik“. Különben kedves, jószívű, szolidáris népek. A kereszténység kegyelme méginkább megerősíti bennük a szép indiai erényeket: a vendégszeretetet, kontemplációt és a földiektől való függetlenséget. A világ persze változik. Ha az idősebbeknek nem volt módjuk tanulni, gyermekeiknek már kívánják a fejlődést, a tudományt. Minket 1967-ben küldött ide az érsekünk. A szegény nép már 22 éve várt bennünket. Nagy reményt fűznek apostolkodásunkhoz: tanítás, betegápolás, látogatás a szegény falvak kunyhóiban. Tehát szociális szolgálatunk többoldalú. A nép segítségével a bennszülött plébános egy szerény „bungaló“-t épített számunkra, öt személy elfér benne. 4 nővérünk a kórház egy szobáját kénytelen elfoglalni. Az egyik kis szobát átalakítottuk kápolnának. Ebben 8 személy fér el. Néhány évvel ezelőtt az egész terület a tigrisek, medvék és mérges kígyók tanyája volt. Még ma is bőven akad kígyó. Fölmászik a könyvekre, a varrógépre, stb. Sokan is halnak meg kígyómérgezéstől. Jampanii missziónkhoz 18 falu tartozik. A katolikusok száma hétezren felül van. Vannak más keresztények is, hinduk, stb. Mikor idejöttünk, a környéken még egy ápolóház sem volt. Tehát nagy szükség volt egy kis kórházra. Megbeszéltük a tervet a falu vezetőivel. Akármilyen szándékunk van, azt mindig a közösség elé hozzuk, így aztán megmondhatják a véleményüket és mindenki bekapcsolódik. A legnagyobb gond persze a miénk, és vele együtt az irányítás is. A kis kórház felépítése is „team work“ volt, a nép társadalmi munkával járult hozzá, mert szegénységük miatt pénzzel nem tudtak segíteni. Segített hozzá a Szentszék, meg a hollandiai Nagyböjtmozgalom, felszerelésében a Misereor, de a legnagyobb összeget külföldi honfitársaink adományozták. így készült el Szent Erzsébet kórházunk, hirdetve magyar szentünk dícséretét India földjén is. Ez a kis kórház a legnagyobb áldásnak számít. Egészséges kisgyermekeket segítünk a világra. Évek óta nem kezelt sebeket gyógyítunk. A nép nem tudja az orvosságot sem megfizetni, de hálából hoznak egy-egy tálka rizst, gyümölcsöt, stb., amit maguktól vonnak el. Nehéz tőlük elfogadni, de valami más módon visszaduplázzuk nekik. A kórház messziről idevonzza a szenvedőket. Az évi beszámoló szerint a nemkeresztény ápoltak száma felülhaladja a keresztényekét. Most ahogy írom e sorokat, éppen egy nagy örömhír jött Hollandiából: egy beteg- szállító kocsival fogják kórházunkat megajándékozni. — Amíg a nővérek be nem fejezik orvosi tanulmányaikat, egy kedves hindu vallású orvos áll rendelkezésünkre. Nem is óhajt fizetést, persze valamit mégis adunk neki. Nagyon szeretnénk egy szép kis kápolnát építeni a kórházunk mellé. Ilyen hely a nemkere^ztények számára is „Bhagwán ka ghár“, Isten háza, és tudjuk, hogy betegeink szeretettel keresnék fel a Vigasztalót. Jelenleg ez csak álom, de ki tudja? . . . 84
