Szolgálat 17. (1973)
Az egyház szava - Gyöngyszemek az új papi zsolozsmából
A cselekedetek értékét szeretet-töltésük méri. Az Abszolútum keresése és szeretetének természetfölötti jellege lehetővé tette Teréznek, hogy áthágja az akadályokat, vagy inkább átszellemítse ezeket a korlátokat. Bizalommal és teljesen csatlakozott az Egyház lényegéhez: szívéhez, amelyet sosem választott el Jézus Szívétől. Bárcsak kieszközölné ma minden katolikus testvérének és nővérének ezt a szeretetet az Egyház, a mi Anyánk iránt! Igen, példájából, közbenjárására nagy kegyelmeket remélünk. Azt, hogy a világiak rájönnek itt a belső élet ízére, a csorbítatlan szeretet dinamikus erejére, soha el nem választva földi műveiket a menny valóságától. Azt, hogy a szerzetesek és szerzetesnők megerősödnek az Úrnak való teljes odaadásukban, Azt, hogy a papok, akikért annyit imádkozott, megértik az isteni Szeretet szolgálatában álló hivatásuk szépségét. Azt is, hogy a fiatalok, akiknek nagylelkűsége vagy hite ma visszariad a teljes és végleges odaadás távlatai előtt, felfedezik: az ilyen hivatás lehetséges, és páratlan jutalmat rejt. Hogyne tennék ezt annak láttán, aki tizenöt éves kora előtt már mindenről le akart mondani, ami nem Isten, hogy jobban az ő nagy céljának szentelhesse életét: „szeretni Jézust és megszerettetni őt“. Halálos ágyán azt mondta: nem bánta meg, hogy „kiszolgáltatta magát a Szeretetnek“. Az Atyaisten hűséges; Jézus szeretete nem csal meg; a Szentlélek segítségére siet gyöngeségünk- nek. És az Egyháznak mindenekelőtt szentségre van szüksége. A befejezésben a pápa buzdít Szent Teréz alapos tanulmányozására és bensőséges tiszteletére, és apostoli áldását adja. GYÖNGYSZEMEK AZ ŰJ PAPI ZSOLOZSMÁBÓL Az Officium mint liturgikus imádság azt kívánja tőlünk, hogy túljussunk korlátolt látóhatárunkon, és főképpen önmagunkon, és egyesüljünk az imádkozó Egyházzal és az imádkozó Krisztussal. Azt kívánja, hogy ne a világ életének kérészéletű eseményeit ünnepeljük, hanem az üdvösség eseményeit, Isten átvonulását az emberek történelmén. Nekünk arra lenne kedvünk, talán szükségünk, hogy önmagunkat fejezzük ki, a magunkét mondjuk, de az officium azt kívánja, hogy Istenre hallgassunk, akinek a szava megzavar és megdöbbent. Mi kísértésbe esnénk, hogy tudatosan vagy tudatlanul válogassunk szavának tanításában; az officium megóv ettől. Minthogy nemcsak alapjaiban, de szövegeiben is biblikus, kivezet a hazánkból és a kánaáni héberek asztaltársaivá tesz . . . Mindez bibliai nevelést tételez fel, amint a Vatikáni Zsinat kifejezetten mondja (Sacrosanctum Concilium 24,90), és ez a nevelés nem szorítkozhat régészeti tanulmányra, hanem ma, énnekem időszerűvé kell tennie a Bibliát, és üzenetét az én 20. századi életembe kell vetítenie. Különösképpen el kell érnie, hogy újra megtaláljam a dicséret és hálaadás, az önzetlen imádás szellemét, mert ez a bibliai imádság központja. A kérés, földi szükségeink előterjesztése, a testvéreink megpróbáltatásairól való megemlékezés is megkapja a maga igazi és megfelelő helyét Isten dicsőségének szemlélése után — mint a Miatyánkban. (A. G. Martimort relátor.) Rövid közbenjáró könyörgések (Intercessiones breviores) pénteki Vesperásra Könyörögjünk Istenhez, akinek mindenre gondja van, és őszinte alázattal mondjuk: Benned bízunk, Urunk! 59
