Szolgálat 17. (1973)
Tanulmányok - Nemeshegyi Péter: Az Úr vacsorája
tapasztalta volna már meg a közös családi vacsora melegségét? Amikor családtagok, barátok együtt esznek, együtt isznak, egymást kínálják, beszélgetnek, énekelnek, — egyszer csak megtapasztalják, hogy összeforrt a szívük. Borzasztó árulás, ha az kel fel ellenünk, aki velünk együtt „nyújtja kezét a tálba“. Együtt ettünk, együtt tápláltuk életünket, életünk egy: együtt élünk, egymásért élünk. Ez Jézus életmódja: ő sohasem volt magányos, elzárkózott. Mindig vele van Atyja és ő mindig Atyjával van. És most velünk van, emberekkel. Együtt eszik, iszik a bűnösökkel, mivelünk bűnösökkel. Szabadító tett ez: benne befogadott bennünket az Isten. Jézus velünk van, értünk van. És ebből az odaadottságból és nyíltságból új egység születik meg közöttünk is: nem vagyunk már csigaházukba húzódó magányosok, kis énjüket őrző félénkek, másokat félreértő gyanakvók, önelégült önteltek. Bocsánatot nyert bűnösök vagyunk, akiket Jézus által befogadott házába az Isten. így most már ő az, akire rábízhatjuk életünket, terveinket, birtokunkat, jónevün-ket, mindenünket. Akit így házába fogadott az Isten, annak oly szabad lesz a szíve, hogy van ideje és ereje másokat meglátm, másokat szeretni, másokért élni, másokért lenni. Mind, együtt, egy asztal körül, egy szívvel, egy lélekkel. Mert családja vagyunk Krisztusnak, mert mi vagyunk az Isten házanépe. Az Űr szolgája De Krisztus vacsorája nem Krisztus családjának testvéri estebédje csupán. Végtelenül mélyebb a titka. És ez a titok teljesen Jézus személyére összpontosul. „Ez az én testem, (mely) értetek (adatik).“ „Ez a kehely az új szövetség az én véremben (mely értetek kiontatik).“ Ezek Jézus szavai Pál és Lukács szerint. A próféták hagyománya éri el itt csúcspontját. Jézus tette prófétai tett: nem más mint hivatásának kihirdetése: „Én vagyok az ,Úr szolgája1, akiről Izaiás könyve beszél: akit az Isten azért küldött, hogy odaadja életét .sokakért1 a bűnök bocsánatára.“ Az „Úr szolgájáról“ szóló négy ének (Iz 42,1-9; 49,1-6; 50,4-11; 52,13-53,12) az ószövetségi prófétai tradíció drágagyöngye. Az „Úr szolgája“, akit Isten küldött mint szelíd és alázatos prófétát, feláldozza életét, hogy megváltsa népét és kibékítse Istenével. Áldozat ez, de nem bikák és tulkok áldozata, hanem egy emberéleté: vértanúság. Nem ceremóniáról van szó, hanem véres valóságról. Egy életben és egy halálban kifejezni, hogy mit jelent az abszolút szeretet. Jézus nem egyszer adott kifejezést meggyőződésének, hogy őbenne teljesedik be az „Úr szolgájának" hivatása (Mk 1,11; 10,45; Lk 4,21; 22,37). Ezt az utat „kell“ megjárnia, az Atya akarata szerint. „Adatik“, kiontatik": a tiszteletet kifejező szenvedő igék az Istenre utalnak mint az események végső alanyára. Maga az Atya adta oda Fiát a világ üdvösségéért. Jézus itt az utolsó vacsorán prófétai tettel kifejezi, hogy ő elvállalja ezt a sorsot, ezt a hivatást. Nem az áruló tanítvány, nem a papság dorongbs pribékjei, nem a furfangos főpap, nem a gyáva Pilátus, nem a kegyetlen hóhérsereg indítja 50
