Szolgálat 17. (1973)
Tanulmányok - Mihályi Gilbert: Miért olyan nehéz ma imádkozni?
/ az aggály és a kétely arra ösztönzi a hit vándorát, hogy alázattal jobban elmerüljön hitének értelmezésében és megélésében. Vagyis a hitélet, ahogy Szent Pál oly sokszor hangsúlyozza, „élet Krisztusban“, viszont Jézusban és Jézussal lenni tulajdonképpen maga az imádkozás. Ebben az értelemben a „szüntelenül imádkozzatok“ (ITessz 5,17) nemcsak alapvető kötelezettsége a hivőnek, hanem lehetősége is. 6. A hagyományos és szociológiai keresztény a hivő karikatúrája. Kereszténynek ui. nem születik valaki, hanem azzá lesz. Az isteni hívásra mondott szabad és személyes igen-nel lehet csak valaki krisztushivő. Az otthonnak, iskolának és a templomnak karöltve kell dolgoznia, hogy a megkeresztelt öntudatosan ratifikálja Krisztushoz tartozását, s mint „új ember“ tudja élni a keresztségi metanoiát, hogy Krisztussal való életkapcsolata a szőlőtő és szőlővessző mintájára (Jn 15) egyre jobban mélyüljön. Ennek a szeretetjkap- csolatnak öntudatos élése az imaélet. 7. Isten Népe imára van kötelezve mind egyéni, mind pedig közösségi vonatkozásában. Egyiket nem szabad kijátszani a másik ellen. A régi egyoldalúságból nem eshetünk újabb egyoldalúságba. Mind a kettő fontos. Ezt a Zsinat liturgikus konstitúciója is hangsúlyozza. Ezért a közösségi ima nem ment fel az egyéni imaélet alól, sőt a liturgia annál termékenyebb, minél inkább imádságos egyének a tagjai. Tömeglélektani tény, hogy az istentiszteleti közösség lelkesítő és ösztönző hatással van a résztvevőkre, de az nincs igazolva, hogy aki egyéni életében nem szokott imádsághoz, azt a közösség benső és tartós imaéletre tudja hangolni. Csakis az egyén és a közösség kölcsönös egymásra hatásától lehet várni a hitélet és következőleg az imaélet megújulását és elmélyülését. 8. Jézus élete maga a tevékenység és egyben maga az imádság. Tehát a kettő nem zárja ki egymást, nem ellentétes érték, hanem egybetartozó, egymást kiegészítő valóság, Ezért a krisztushivő nem állíthat fel köztük vagy- vagy-os kizárólagosságot. A tevékenységnek az imaélet bontja ki teljes dimenzióját és kölcsönöz neki húsvéti erőt, míg az imaélet a teremtés hűséges és odaadó szolgálatában éri el emberi termékenységét. 9. A józan és jogosult evilágiság helyesen irányítja rá az embert evilági kötelességeire. De a modern ember minden szekularista elbizakodottság ellenére érzi, hogy kínzó problémái nem oldódtak meg és az ember nagykorúsága semmiesetre sem jelenthet abszolút autonómiát, hiszen saját emberi létének misztériuma előtt végesnek és tehetetlennek bizonyul. Bár a primitív istenkép tényleg elégtelen, ez nem jogosít fel Isten halotti levelének kiállítására, hanem sarkall a vallásos elmaradottságunkból való kiemelkedésre és Isten elérésére, Aki tényleg távol van és transzcendens, de egyben mégis közel van, velünk van itt és most, ahogy Szent Pál mondja: „Benne élünk, mozgunk és vagyunk“ (Csel 17,28). Ennek a láthatatlan Istennek Jézus Krisztus a „képmása“ (Kol 1,15), olyan értelemben, hogy elmondhatta: „Aki engem lát, látja az Atyát“ (Jn 14,9). Ehhez a Jézushoz fordul a modern 9
