Szolgálat 16. (1972)
Eszmék és események - Argentínai beszámoló (Tünkéi Jenő)
Miért megy még a ma embere a vasárnapi szentmisére? — A lelke érdekli. Hogyan találkozhat lelke az örök Lélekkel? Fali képek nem hangolják imára. Hisz ott a „szent“, nem is az igazi, hanem a festő szentje imádkozik. De a miséző arca valóság. Imádkozó férfi-arc! Élő, őszinte imádkozás. Nem lehet színészkedés. Nem engedi a Valóság ott előtte az asztalon. Nem engedi a szemek pergőtüze onnan a padsorokból. A néppel szemben a misézés nem fakulhat rutinná! Akik évek óta állandóan a hívekkel szemben miséznek, bizonyítják ezt. A mai ember annyi mindent habzsol szemével a materiális értékek tömegéből. A szentmisén a színek, fények özönétől ösztönösen a Láthatatlan felé fordul. A lelket keresi. De valamiképpen a léleknek is „láthatóvá“ kell számára válnia. Igazi élménnyel távozik, ha ezt megkapta a miséző Krisztusküldött imádkozó arcán. A modern ember harmadik igénye a szentmisén: családias melegségben együttcselekedni. Ez a tevékeny részvétel a megértés és lelki élmény szükségszerű kicsordulása, termésbe érése. „Az egész nép teljes, cselekvő részvétele a szent liturgia megújításában és ápolásában a minden eszközzel és fáradsággal elérendő cél“ (Lit.konst. 14). Ezt a közös együttcselekvést („liturgia“ = népistentisztelet) a miséző pap vezeti. De háttal a népnek bajos irányítani. A miserészeket végig átszövik a felszólítás-válasz dialógjai. Párbeszédet pedig hátatfordítva folytatni ismét képtelenség. A gyakorlatban nagyon megromlott sokszor a latin szöveg kiejtése. A asztaloltár fegyelmében lehetetlen hadarni. Ott most újra kell tanulni a szavak szép, ünnepélyes kimondását. De megéri. A hívek nagyon hálásak, hogy ők is értik, látják, mondják a szentmisét, ők is fontosak lettek Krisztus áldozati asztala körül, ők is békességadó kézfogással köszöntik egymást. A liturgikus reform módszereivel az utolsóvacsora Főpapját másolja. A legegyszerűbb eszközökkel dolgozik. Asztalközösség, családias melegség, megértett ima, élő emberarc, nagykorú együttcselekvés . . . így átéljük minden szentmisében annak előízét, ami felé az Egyház közösségében valameny- nyien tartunk: „És asztalhoz telepednek Isten országában ..." (Lk 14,15) L. ARGENTÍNAI BESZÁMOLÓ 1948-ban jöttem Argentínába. 17 évig szemináriumokban működtem mint tanár, gondnok, prefektus. Hat éve plébános vagyok egy óriási plébánián, 600 km-re a fővárostól délre. A neve San Miguel Arcángel. Ez a plébánia több mint 50 km hosszú, 40 km széles és 3500 lakója van. Fele tanyákon szétszórva, másik fele falvakban lakik, összesen 7 helység van területemen. A lakosság túlnyomó része volgai német, akik egy évszázada jöttek Argentínába. 90 % katolikus. 10 % zsidó, utóbbiaknak két kisebb kolóniájuk van. San Miguel Arcángel-t 1904-ben alapították. Ma kb. 2000 lakosa van. A legtöbben még beszélnek németül, a fiatalok is, de ak iskolában már csak 75
