Szolgálat 16. (1972)

Egymással - egymásért

kerületi egyháztanács tagja az egységnek ezt az alapvető sejtjét veszi vizsgálat alá, a szeretetve való „kollektív képtelenség“ emberi nyomorúságától a tárt bensőség sugárzó evangéliumi eszményéig. Végül őry Miklós a Szentírás és a zsinati okmányok alapján elénk állítja a „paptestvért“, azt az embert, akinek hivatása a krisztusi szeretet egységébe vezérelni el a világot, és megmutatja, hogy erre csak úgy képes, ha szolgálatában, életáldozatában összefonódik szentségi testvéreivel. — Többi rovatunkat is átszövi alaptémánk, az egyházatyáknak az egységről szóló remekművű elmélkedéseitől (mind az új breviárium kincstárából) a mai belső egyházi problémákig (osztrák püspökkari körlevél, Msgr. Weber írása), a világ nyomorának mellbevágó, segítséget sürgető adataitól Porres Szent Mártonnak, az egyszerű domonkos testvérnek kedves alakjáig, aki olyan „mai“ érzékkel felelt meg ennek a sürgetésnek. Könyvszemlénkben sem véletlenül kapott helyet néhány ökumenikus ill. nemkatolikus kiadvány ismertetése. És mi más levelesládánk, meg halottaink rovata, mint a szentek közösségének helyzetünkre alkalmazott változata, idelent szétszórt és odaát összegyűlt testvéreink üzenete?

„Megjelent a mi üdvözítő Istenünk jósága és ember szer etete Krisztus Jézusban“ — olvassuk a karácsonyi misén (Tit 3,4). Ennek a szeretetnek összeforrasztó szent erejét kell ma a kereszténynek, inkább mint valaha, a sóvárgó világba árasztania: ez a mi igazi egy ség szolgálatunk. Nehéz misszió, mert akadályai igazában nem kívül, hanem már belül kezdődnek. De a kapott kegyelem kötelez rá. Amint VI. Pál kifejezte: ,Jiz az óra, amelyet most élünk, az egyházban és a világban kétségtelenül nagy, mondhatnánk döntő óra. A kegyelem órája, és nem egykönnyen fog megismétlődni. Elháríthatatlan hívás arra, hogy segítsük elő a Szentlélek működését, aki a hívők lelkiismeretében azt a kínzó vágyat élesztgeti, hogy üdvözítsék a világot és nagylelkűen adják át magukat evangéliumivá tételéért“ (1972.jún.l2).

E karácsonyi számunkat — amint lényegében az eddigieket és Isten segítségével az elkövetkezendőket is — eszköznek és útjelzőnek szánjuk az egységnek ezen a krisztusi útján. Szeretnénk megfelelni annak a nagy célnak, amelyet nemrég egy református lelkipásztor testvérünk állított elénk „atyafiságos szeretettel“ írt levelében: legyen minden számunk „egy újabb bizonyság arról a szeretetről, amely a Krisztusban minden embert átfog“.

4