Szolgálat 16. (1972)
Tanulmányok - Sütő Márton: Az Úr közösségében
Sokat, sokat lehetne elmélkedni erről az olyannyira természetes-emberi, és Jézus felől annyi természetfölöttiséggel átsugárzott közösségről ott az Űr körül. Az ő isteni pedagógiájáról, amely szeretetében egyszerre mérhetetlenül türelmes és gyengéd (a fáradtan megtérő tanítványoknak még a pihenésére is gondja van, azaz hogy lenne, ha hagynák őket, Mk 6,30kk), és szenvedélyesen követelő, — meg e nevelés alanyairól, „a Tizenkettőről“, akik döcögve, botladozva, olykor „félve és remegve“ (Mk 10,32), de mégis a nyomában járnak. Egymás kezét fogva, egymást biztatva, néha egymást akadályozva, Versenyt futva, mint Péter és János a sírhoz, vagy lemaradva a többitől, mint a makacs Tamás. (Nem találkozott az Orral, mert külön utakon járt a közösségtől; de nem volt elég a közösség szava sem: „Láttuk az Urat“, míg ő maga meg nem jelent neki is a közösségben.) Három évig, és aztán tovább, immár teljes öntudattal (vö. Mátyás megválasztását: „Kell, hogy valaki velünk együtt tanúskodjék ..." Csel 2,21), mindhalálig. Ha az „apostoli kollégium“ jogi és teológiai kérdéseit boncolgatjuk, amint manapság szokás, félő, hogy mai gondolkodásunkat vetítjük vissza rájuk. De ha egyszerűen odaadjuk magunkat az evangéliumi elbeszélés sodrának, lehetetlen meg nem éreznünk egy valóságos közösség forró lehelletét, emberi ritmusával, emberi kihagyásaival és emberinél perzselőbb melegével, amelynek hőforrása Jézus Szíve. A velük levő Isten szíve. Mint minden közösségnek, az Úrral való együttesnek is megvannak a maga törvényei. Kemény törvények. Jézus szava félreérthetetlen: mindent el kell hagyniok és úgy követniük őt. Vele vállalni a kiszolgáltatottságot (találó képe ennek a hajléktalanság: Lk 9,58), a bizonytalan, de árnyakkal teli jövőt (a „kehely“ kiivása Mt 20,22-23), az üldözést (Mt 10,16-25; Jn 15,20). Nem igényelhetnek megtiszteltetést, címet, rangot (Mt 23,8-12), hanem fel kell adniok minden emberi ambíciót: aki a legnagyobb akar lenni közöttük, az legyen mindenki szolgája. Mert „az Emberfia sem azért jött, hogy kiszolgálják, hanem hogy ő szolgáljon" (Mt 20,28). Igen, ez mind igaz. Aki véka alá rejti, vagy bagatellizálja a követelményeket, az hazudik és rossz szolgálatot tesz a kereszténységnek. De az is, aki túlságosan hangsúlyozza, és ezzel egy komoran hősies, „embertelen“ kereszténység képét szuggerálja. Mert a lényeg mégsem ez. A krisztusi közösség nagy konstituáló törvénye az, amit az Űr, és az ő nyomán az első tanítványok annyit ismételnek és olyan csodálatosan élnek is, — amit ma is unos-untalan emlegetünk, de sajnos sokszor oly kevéssé élünk: a szeretet. A Mester és az egymás iránti szeretet. Ez megédesíti a kérlelhetetlen logikájú, életfogyasztó szolgálatot. Papini mondja a lábmosás jeleneténél: ilyet csak a rabszolga tesz meg urának — kényszerből, vagy az anya gyermekének — szerétéiből. Jézus szabadon szolgál. „Senki sem veheti el tőlem életemet, én magam adom oda“ (Jn 10,18). Az Egyház egysége végső soron gyakorlatban ezt jelenti: egymás szeretetből fakadó, szabad szolgálata. Nem nehéz szeretni az Urat, aki életét adta értünk. Annál nehezebb sokszor szeretni egymást, amikor a másik értetlen, egyoldalú, rideg 39
