Szolgálat 16. (1972)
Tanulmányok - Giny Kranenburg: „És lesz a kettő: egy“
Hogy a családban, amely két ember egymás iránti teljes és kizárólagos szeretetébe mélyeszti alapját, olyan gyakran hiányzik, illetve nem valósul meg a szeretet, az talán onnan van, hogy helytelen képet formálunk magunknak róla. A fiatalok, akik felcsillanó szemmel fedezik fel egymást, nem tudják, hogy a szeretet és szerelem nem ugyanaz. A mi magyar nyelvünk szépen fejezi ezt ki két különböző szóval. (A legtöbb nyugati nyelv nem ismeri ezt a különbséget: „lőve is love“, „Liebe ist Liebe“ és „amour est amour“.} Pedig a különbség igen nagy és ezt fel nem ismerni végzetes tévedés lehet. A szerelem ránk tör; rövid pillanatok alatt, vagy fokozatosan növekszik, míg eléri tetőpontját, ahonnan nincs tovább. A szeretet lassan alakul ki, folytonosan nő, fejlődik. Tetőpontját sohasem tudja elérni, mert akkor már átvezetne a beteljesülés más világába. A szerelem, ha elérte csúcspontját, megáll, majd fogyni kezd, kisebbedik. Ez a házastársakat mélységesen megdöbbentheti, ha nem tudják, hogy ez az a pillanat, amikor a szeretet veszi át, kell hogy átvegye a döntő hatalmat. Erre elő kell készíteni a fiatalokat. A szeretetre nevelni kell. Nevelni, de nem annyira szóval, mint példával, előéléssel. És itt érünk a legalapvetőbb nehézséghez: sok felnőtt, érett ember nem fedezte fel életében, hogy mit is jelent igazán szeretői. Ha azt akarjuk, hogy gyermekeink boldog, kiegyensúlyozott felnőttek legyenek, harmonikus életet éljenek majd saját családjukban, akkor a mi mai életünkben, itt és azonnal neki kell állnunk a szeretetet megvalósítani. Nemcsak a fiataloknak kell kifejtenünk, hogy mi a szeretet, hanem elsősorban nekünk kell felismernünk, megértenünk és bele kell nyugodnunk, hogy az egymás felé forduló, tökéletes, önfeláldozó szeretet nem valami csodálatot keltő, egyszeri hősies teljesítmény, hanem végeláthatatlan, mindennapi, szürke, apró kis cselekedetek, eltűrések, odafordulások szünet nélküli sorozata. A szeretetet nem tudjuk egyetlen nekilendüléssel elérni és megszerezni. Állandóan és tudatosan kell munkálkodnunk, hogy szeretetünk növekedjék, fejlődjék, mindig teljesebb legyen. Ez nem könnyű, szinte teljesíthetetlennek látszó feladatnak tetszik. Képesek vagyunk-e erre? önmagunkban? Egyedül? De hiszen a házasság lényege éppen az, hogy nem vagyunk egyedül! Ketten egy testben egymás segítői vagyunk, az Úr pedig saját szeretetével tölt el bennünket, hogy ennek az isteni szeretetnek erejében szeressük egymást. „Szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket.“ (Jn 13,34) A szerelmes fiatalok, éppen lelkes idealizmusuktól tüzelve, készek minden nehézség, akadály, szenvedés leküzdésére, elviselésére, de nem képesek meglátni, megérteni, hogy a rendkívüli, a „nagy“ dolgok aránylag ritkák az életben. A családi élet éppenúgy, mint minden más életforma, a szinte nevetségesen kicsiny, banális nehézségek, kellemetlenségek elfogadásából áll, illetőleg azon áll vagy bukik. Nem volna jó, ha túlzott óvatosságból kelleténél 34
