Szolgálat 16. (1972)
Tanulmányok - Hans Urs von Balthasar: A szentek közössége
gyümölcsöt, a gonosz terméketlen. És mégis, azt is tudjuk: a gonosz hatására a jó szenved, és a jó szenvedése elmélyített termékenység. Jézus Eucha- risztiájában előre győzött ellenfelein, még a legutolsón, a halálon is. Ezért a szentek közösségének célja valójában nem az együttes harc a rossz ellen — úgy, ahogyan egy egylet tűz ki célt maga elé —, hanem semmi más, mint a jónak a kisugárzása. Sőt még ez sem, hiszen a jó magától sugárzik; a cél egész egyszerűen: rendelkezésre állni, a cél: saját céljainkról lemondani, hogy Isten céljai teljesüljenek be azok által, akik övéi. 3. Az imént a vérkeringés képét használtuk. Pál régi képe ez Krisztus testéről, amelyben a sok tag egyetértésben, egymással törődve növekszik és él. Ebben a képben teljesen áthatja egymást a „katolikus Anyaszentegyház“ és „a szentek közössége“. Mert itt a látható, külsőleg tagolt szerkezeti elv összekapcsolódik a láthatatlanul tevékeny középpontból származó, belső szerves élet elvével: „mindnyáját egy Lélek itatta át" (1Kor 12,13). És ez az egész szervezetben keringő Lélek nemcsak azt éri el, hogy a tagok „horizontálisan“ gondot viselnek egymásra, hanem (mint Aquinói Sz. Tamás mindig újra hangsúlyozza) azt is, hogy az egészet jobban szeretik, mint önmagukat, a részt. Ez az egész azonban az Egyházban, vagy a szentek közösségében Krisztus, akiben az istenség teljessége lakik, és ezt a teljességet kibontakoztatja titokzatos testében (Kol 1,19; Ef 1,23). így tehát minden tag teljessége, termékenység-elve belőle való — „az ő teljességéből részesültünk mindnyájan“ (Jn 1,16) —, és senki sem áraszthat (horizontálisan) ebből a teljességből anélkül, hogy ezt ne a voltaképpeni (vertikális) forrásnak köszönné. A termékenység mindig Eucharisztia, az Eucharisztia pedig hálaadás a Forrásnak, „a világosság Atyjának, akitől minden jó adomány és minden tökéletes ajándék alászáll“ (Jak 1,17). A szervezetet átjáró élet — mint Szentlélek vagy mint eucharisztikus Vér, a kettő elválaszthatatlanul összetartozik — adja meg minden tagnak formáját és feladatát, és így egyben önmagán túl az egésszel hozza viszonyba. Az emberi test egyetlen tagja sem él saját, elkülöníthető életet, hanem életerejét a fölötte álló egésztől veszi, hogy aztán ő is ennek az egésznek szolgáljon. így Pál az organikus síkról, átugorva a természetes-társadalmit a maga analóg, de mégis másforma törvényeivel, nyomban áttérhet az Egyház síkjára, ahol a vitalitás meglepő újsággal ismétlődik meg a pneumatikus elemben. Csak most az átfogó életelv már nem természetes, hanem természetfölötti. Nem kell a képet kifacsarnunk, ne kívánjunk meg tőle többet, mint amit egy kép adhat. A természetfölötti analógia ott vész a kép-nélkülibe, ahol a látható, funkcionálisan és karizmatikusán rendezett katolikus Egyház nem fedi teljesen a szentek közösségének láthatatlanul munkálkodó törvényszerűségét. Egy karizmát messzemenően azonosítani lehet; a szellemi termékenység kisugárzását soha. 21
