Szolgálat 16. (1972)

Tanulmányok - Tomka Ferenc: Szeretetközösségek és kereszténység

terén — bizonyos rokonságot mutatott fel az előbbivel a múlt évszázadoknak imént említett tradíció által megkötött társadalma. Ez a társadalom azonban a tömeggel ellentétben nagyon is ismerte a kisebb közösségeknek, s azon belül a személyes kapcsolatoknak jelentőségét, — ezért tudott hosszú életű lenni, — csupán magaszabta keretek közé kényszerítette, insti- tucionalizálta őket, így sok esetben akadályt gördítve az egyéni kezdeményezés, ill. a személyesség elmélyülése elé.

A tradicionális társadalmi közösségek elmechanizálódásának egyik következménye volt az, hogy sokan jogos örömmel üdvözölték az iparosodás, az urbanizáció korát, amely szétrobbantotta az évszázados hagyományt, annak tradicionális egységeit, és saját lábára állította az embert: egyéni felelősséget, egyéni döntést követelve meg tőle (amely döntést immár nem háríthatja át a közösségre). — Fel kell tennünk azonban a kérdést, vajon egy közösség nélküli társadalom megfelel-e az ember igényének? — A társadalomtudomány rámutat, hogy korunk emberében is él a közösség utáni vágy, de a múlt kereteinek — a nagycsaládnak, a faluközösségnek — felbomlása után más vonalon kell lekötnie ösztönös igényeit, ha meg akar menekülni a fenyegető magánytól.4

Valóban, korunkban a közösség-igény szublimálásának új, társadalmi méretű formája született meg, amely a nem túl hízelgő „tömeg-társada- I o m“ elnevezést vonta magára.5 Ez a társadalom bizonyos értelemben egységes, de egységesítő ereje a tömeg, vagy a tradicionális társadalom összetartó tényezőihez hasonlóan személytelen és kényszerítő erejű. A kor emberét Riesman nyomán „kívülről irányított“ embernek nevezik, aki egyéniségének minden energiáját arra fordítja, hogy napról-napra a társadalom közhangulatának, a pillanatnyi „divatnak" megfelelően alakítsa önmagát.4 — Ennek az embertípusnak kialakulása éppen a személyes kapcsolatokat biztosító közösségek hiányával függ össze. Az emberben ui. mélyről fakadó igény él a másoktól való elismertetésre. Ennek az elismerésnek ideális formája a kis közösségekben valósul meg, ahol a tagok közvetlenül ismerik egymást, és egymás iránti igényeiket, „elvárásaikat“ ennek megfelelően kinek-kinek egyéni adottságaihoz szabják. A tradicionális közösségek intézményes voltuk ellenére is bizonyos fokú személyességet képviseltek.7 A csoporton belüli személyesség csökkenésével, ill. a személyességet biztosító csoportok megszűnésével egyenes arányban válnak egyre személytelenebbé, sablonosabbá az elvárások is. Az ember elismerés-igényéből pedig az következik, — állapítja meg Freud —, hogy „őt megértő közösség hiányában saját elképzeléseit, egyéniségét is feladja annak kedvéért, hogy tessék másoknak“.8

A „tömegtársadalom“ tehát ismét nem adhat választ a személy problémájára. Nemcsak azért nem, mert az egyéniség itt is háttérbe szorul, de azért sem, mert a felszínes kapcsolatok közt a magány minden eddiginél nagyobb méreteket ölt. Jellemző, hogy Riesman nemzetközi érdeklődést kiváltott könyve „magányos tömegként“ jellemzi a jelen emberiséget.9 — A közösségek

11