Szolgálat 15. (1972)

A játszó ember (Karl Rahner)

kezés öröméből érthetjük meg azt is, hogy évekig hajlandó volt amolyan udvari káplán-félét játszani Iglsben Jenő főherceg mellett, és máskor is szívesen forgott ezekben a körökben. Mindenütt szerették benne az igazi és mély jámborságnak és a szinte „udvari“ jellegű világ felé fordulásnak ezt a különös egységét. Tehetséges társalgó volt, vidám történetek és ártalmatlan viccek kimeríthetetlen készletével. De ezekben a körökben is sok jót tett és sokaknak segített, hogy boldoguljanak életükkel. Alapjában véve mégis magányos ember volt.

Rendi élete kezdetén naplót vezetett, megható ifjúi jámborsággal. Gondolom később elégette. Sajátmagáról később már hallgatott, velem szemben is. Különösen szörnyű betegségének utolsó éveiben, amelyet barátjának, Alfons Rosenbergnek így jellemzett: „pokol“. Tudatosan vett búcsút munkájától és sok, szívéhez közelálló ismerősétől. Nem kímélte meg a rettegés, melankólia, csalódás, a lassú, tudatosan átélt testi szétesés kínja. De mégis, még ezek is hozzá illő formában léptek fel nála. Betegsége emberi formák között maradt, s halála szelíd volt. A halált készséggel elfogadta, az úrba vetett hivő reménységgel, akinek egész életében szolgálni próbált. Űgylátszik, végső soron problémátlanul. De talán éppen ez az igazi keresztény ismertetőjegye, vagy legalábbis az egyik keresztény lehetőség, éppen olyan jelentékeny, mint a többi. Kari Barth, aki nem sokkal előtte halt meg, és aki egy alkalommal büszkén mutatta neki a saját könyveit meg a róla írt könyveket, ezt mondta egyszer: ha az angyalok a jó Isten előtt muzsikálnak, Bachot játszanak, ha egymás között vannak, Mozartot. Hugó, a játszó ember, inkább Mozart, mint Bach stílusában játszotta végig életét. Mondanivalójában is tudott lendületes és lelkes lenni; fontoskodni, sajátmagát különösebben komolyan venni — ehhez nem értett. De ennek a könnyedségnek aranyfedezete volt.

Karl Rahner

(Chancen des Glaubens. Herder-Bücherei 389. 1971.)

6