Szolgálat 15. (1972)

Felelősség a kultúráért

Vegyük komolyan a világot

A keresztény felelőssége a kultúráért azon a tényen alapul, hogy végső soron csak a Teremtő akaratában hivő ember tudja igazán komolyan venni a világ kultúrértékeit, Ha valaki tagadja, szem elől téveszti vagy figyelmen kívül hagyja egy teremtmény isteni eredetét — legyen az atom vagy emberi test, egyes ember vagy állam, féreg vagy angyal —, ezzel megfosztja a dolgokat legbensőbb komolyságuktól. Éppen azzal teszi jelentéktelenné kötelességünket irántuk, hogy abszolutizálja, vagy egyszerűen meglevőknek és adottaknak veszi őket. Ágoston módján kifejezve: Minden teremtmény ugyanolyan mértékben létezik önmagában, amennyire Istenben létezik. A keresztények azért vannak a világon, hogy Isten dolgát tegyék benne, „amennyiben ezt a világ művében és a világ által kell véghezvinniök“ (Congar). A keresztény tehát felelősséget visel az ideigtartó „világért“, azért a világért, amely első tekintetre teljesen (szinte kedvünk lenne a krisztológiai kifejezéssel mondani: „össze- vegyülés és elválasztás nélkül“) különálló az „égtől“ és a végső, túl- világi céltól. Ezt a földi világot a kereszténységnek olyan komolyan kell vennie, mint az Ige megtestesülését.

Minthogy azonban „hazája a mennyben van" (Fii. 3,20), történelmileg is mindig újból fölmerül a veszély, hogy mégis megfosztja komolyságától a világot, amennyiben szinte csak fenyegetésnek, veszélyeztetésnek érzi történelmét, kultúráját, hanyatlását és vonzóerejét, illetőleg legjobb esetben egy mennyei világszínház színpadának, a túl világi győzelem gyakorlóterének; vagy hogy be nem vallottan az aszketikus „mintha“ magatartását vetíti rá, a lemondás kizárólagos tárgyává, az örök élet ugródeszkájává teszi — pontosan úgy, mint például a gnosztikusok az Istenember emberi alakját puszta epizódnak tekintették az üdvösség művében, amely azután a végső időkben újból beleolvad az isteni lényeg tiszta szellemi valójába. A keresztény felelőssége a kultúráért tehát ennek a kifinomult szellemi veszélynek az elűzésében áll: vagyis szívből jövő „világiasság“ Krisztusban, minden kultúrérték nagyvonalú elismerése, minden teremtett és történelmileg kialakult valóságban a krisztusi vonatkozás fölfedezése. Éppen mert a keresztény ember az örökkévalóság alapján áll, azért tudja megtalálni minden dolog szívét, azért tudja átlátszóvá tenni a teremtményeket Teremtőjük felé — és így „minden dologban megtalálni Istent és minden dolgot Istenben“ (Loyola Ignác).

Mindez első tekintetre nagyon elvontan, elméletiesen hangzik. De próbáljuk meg beleépíteni ezt az alapvető megismerést a történelmi és mai keresztény kulturális felelősség konkrét életébe. Csak a kultúra minden értékének krisztológiai komolyanvételéből érthető a kora kereszténység nagyszerű gesztusa: aratásként az Egyház csűrébe takarították be mindazt, ami igazat valaha is elgondoltak, ami szépet csak megalkot63