Szolgálat 15. (1972)

Nyugati humanizmus és kereszténység

Pontusból, Kisázsiából, Frígiábol és Pamphiliából, Egyiptomból, Kiréné- ből és Rómából“ — „mind a saját anyanyelvükön“ hallották az üzenetet (Csel. 2,5—11): hallatlanra nem vehető utalás ez arra, hogy az Egyház bele tud gyökerezni minden nemzetbe, minden nyelvbe. De az akkori antik világra, melybe a keresztény igehirdetés útnak indult, a hellén kultúra nyomta rá bélyegét, és a római világbirodalomban is a „koiné“, a klasszikus görög késői köznyelvi formája volt az érintkezés általánosan használatos nyelve. Ez használta Pál, amikor az Areopaguson hirdette az athénieknek az „ismeretlen Istenről“ szóló üzenetet, aki nem maradt egészen ismeretlen a hellének nagy szellemei előtt sem; Pál egy Aratosz nevű költő „Phainomena“-jából idéz a görögöknek (Csel. 17,28) és ezt a hallatlan szót kiáltja oda nekik: „Amit tiszteltetek anélkül, hogy igazán ismertétek volna, éppen azt hirdetem én nektek“ (17,23). Péter, az apostolelső, éppen ezekben az években megy Rómába, és a birtokunkban lévő első „pápai körlevél“, Péter első levele, a „pontuszi, galáciai, kappa- dóciai, ázsiai és bitiniai“ pogány keresztényeknek szól (1 Pét. 1,1), nemes, fénylő hellén nyelven, bizonyítva, milyen fontosnak tartja a görögnyelvű keresztényekhez fordulva írásának nyelvi köntösét ez az egyszerű galüeai halász, aki maga sohasem beszélt egészen jól görögül.

Az Egyház most következő ősideje is a görögöt állítja a hithirdetés szolgálatába. Legrégibb ránkmaradt példája ennek az a levél, amelyet Clemens római püspök 96 körül intézett a korintusi egyházhoz, és Möhler „klasszikus görög“-nek tart. Ezt a nézetet ugyan nem oszthatjuk, de tény, hogy az antik levélíró művészet átvételével Clemens a klasszikus műveltség képviselőjeként áll itt előttünk, sőt a kutatás még azt is be tudta bizonyítani, hogy ismernie kellett a császári kancellária legjobb hagyományait. Ugyanilyen dicsérettel adózik a filológia és a teológia az ún. „Diognetosz-levélnek“, amelyet ismeretlen szerző valószínűleg a 2. század végén írt.

De — vethetjük ellene — ez csak azt jelenti, hogy művelt keresztényeknek nem kellett megtagadniok és elfelejteniük hellén műveltségüket; nem jelenti még az antik kultúrjavak alapvető igenlését. Valóban: az Egyház és most keletkező teológiája csak a 2. század folyamán kényszerül rá az antik műveltségre, mert akkor válik tagjainak száma és mindenekelőtt szellemi súlya folytán az impérium egyházává. Ezzel azonban felvetődik fiaiban az a szüntelen kérdés, amelyet Tertullianus egyszer így öltöztetett szavakba: „Mi dolga Athénnek Jeruzsálemmel és az akadémiának az Egyházzal?“ (De praesciptionibus haereticorum 7.) És most állnak elő magának a Egyháznak soraiból azok a tévtanítók, akik rákényszerítik a hitkincs első tanítóhivatali körülhatárolásaira, és így megadják az indítást az eddig egyszerű tradíció gondolati feldolgozására, indítást arra, amit ettől fogva teológiának nevezünk. Mindig mélyebben vetődik fel e második század folyamán az egyházban ez a két

51