Szolgálat 15. (1972)
Nyugati humanizmus és kereszténység
NYUGATI'HUMANIZMUS ÉS KERESZTÉNYSÉG Minden jó lélek, aki ma feldúlt nyugati világunk fölött a jövő egét kémleli, feltűnik-e vajon a csücskében a reménységnek egy sugara, hogy újból emberhez méltó életet alakíthatunk ki, — minden üyen ember egyértelműen látja, hogy igazi humanizmus csak két föltétellel sikerülhet. Az egyik: kerüljünk újból életadó érintkezésbe a múlt javaival, amelyből kinőtt; a másik: vessünk számot az embernek, ennek az Isten és démon, ég és pokol közt lebegő lénynek a helyzetével, tudva, hogy csupán önmagából és önmaga mércéjével sohasem fogja tudni megteremteni az önmagához méltó életet. Vagyis: nincs másképp gyógyulásunk, csak ha lemondunk a pusztán racionális világkép végső maradványairól, a múlt örökségével való történelmi összefüggés felvilágosult tagadásáról és a „nemes“ ember természettől adott jóságáról való dölyfös-intellektuális meggyőződésről. újra tudatos örököseivé kell válnunk annak a sérthetetlen világnak, amelyből valójában öntudatlanul élünk. És újra el kell ismernünk az emberért viaskodó égi és démoni erőket. Aki ennek a kétféle erőnek csak egyikét is tagadja, legmélyében rombolja szét az emberi élet megteremtésének lehetőségét. Túlhaladott történelmi ballasztként elvetni nyugati szellemünk történetét annyit jelent, mint a humanitást pusztán anyagi haladás megteremtésére kárhoztatni. Az önmagában „jó ember“ puszta hitén alapuló humanizmus pedig nagyon is hamar borzadva fog ott állni megint az embertelenség új kitörései előtt. Azért ha nyugati humanizmusról beszélünk, azon a szellem olyan életét értjük, amely a következő kereszttengely körül alakul ki: a történelmi elem vízszintese az örökség eleven összefüggésében — és a lelki elem függőlegese, az ember mélységeinek és magasságainak figyelembevételével. Ezzel azonban közvetlenül a keresztény hithez érkeztünk. Mert a nyugati humanizmus emberképe a Krisztusban hozzánk jutott kinyilatkoztatás után nem gondolható el, nem alkotható meg többé enélkül a kinyilatkoztatás nélkül. Többé nem hanyagolhatjuk el, nem tagadhatjuk le Isten emberi történetét — és ha egy humanizmus mégis ezt teszi (esetleg magasabb síkon, mint a pusztán történelmi), már gyökerében félresikerülésre és kihalásra van ítélve. Mert csak a Krisztusban adott kinyilatkoztatás révén tudunk az ember ijesztő lehetőségeiről és magas hivatásáról; csak ez a kinyilatkoz4 49
