Szolgálat 15. (1972)

Az Egyház mint a nyugati kultúrközösség megalapozója

monofizitizmusig és az elferdült misztikáig. Tanítóinak, mindenekelőtt a erőteljes Origenésznek köszöni a Nyugat a misztikus elem beütését, sokféle úton: a nagy Ambruson és középkor-képző írásmagyarázatain keresztül (és ugyanígy tanítványán, Ágostonon át is); Nisszai Gergelyen és Dionüziosz Areopagitán át Maximosz Confessorig, ezen át a karoling teológiáig, a kora középkor Énekek éneke-misztikájáig; mindenekelőtt azonban az alexandriai új platonizmuson át minden idők Ágoston-tanít- ványainak pneumatikus teológiájáig, a skolasztikus ráció e csodálatos nyugati kiegészítéséig. Végül nem szabad felednünk, mit köszön a szerzetesség képzése az egyiptomi szellemnek, Athanáztól kiindulva Cassianusig és Benedekig. A Nyugat még ma is az alexandriai főiskola szelleméből él.

Antiochia (és vele szellemi örökösei, az edesszai és nizibiszi iskola) a hivő értelem típusa, ennek minden előnyével és veszedelmével. Innét kapja Nyugat a józanul világos szentírásértelmezést. Itt keletkezik az a mozgalom, amely nélkül ettől kezdve lehetetlen megérteni a Nyugat szellemiségét; az arisztotelészi filozófia körüli fáradozás. Itt fordítják le szírre a Sztagiritát, hogy aztán az arabok útján, de a bizánci teológián keresztül is újból ajándékul jusson a kiérett szellemű Nyugatnak. Itt jön létre azonban a racionális elem túlzott kiélezése is, és ezzel az alakuló Nyugat egy roppant veszedelme: az arianizmus, minden következményével. És ezek nem csupán krisztológiaiak, hanem általában a kultúra halálát jelentik. A sokat dicsért germán arianizmus ennek a szír racionalizmusnak a gyermeke, és igazán a történelem egyik nagy isteni tette, hogy a leendő Nyugat fiatal népeit megkímélte ez a ragály. Az ariánus germánok sorsa, de a krisztológiailag széthasadt keleti népcsoportok kultúrájának lehanyatlása is mutatja, micsoda veszedelmektől óvta meg az Egyház a leendő Nyugatot és kultúráját.

Nizibiszből és Edesszából kapta Cassiodorus 535-ben az indítást egy római egyetem megalapítására. A legjobb ezeknek a keleti iskoláknak a szelleméből, „a megértést kereső hit“ szelleme, Junilius Africanus útján került el nyugatra. És ha akkor pillanatnyilag, a háború zajában terméketlenek maradtak is ezek a törekvések: időközben az Egyház ölén a szerzetesség kiküzdötte magának azt a szellemi kiegyensúlyozottságot, amely alkalmas hordozójává tette minden antik és ókeresztény műveltségnek. Alexandria ízlése és Antiochia világossága, Athanáz és Vazul öröksége egyesül a monasztikus szerzetesekben, mindenekelőtt Benedek fiaiban. Átmentették a régi műveltség színét-javát, és különös kerülő utakon, Spanyolországon és Írországon át, de Rómából közvetlenül is, az angolszászok útján, odaajándékozták az új kultúrközösségnek. Az Egyház emberi műveltséget teremtett és közvetített — azért, hogy megértsük Isten emberfölötti kinyilatkoztató szavát.

47