Szolgálat 15. (1972)

Mater Ecclesia

atyák: Az Egyház csak azért lett a népek termékeny édesanyja, mert ebből az isteni erejű vérből született. Karoling-korszakbeli elefántcsont domborműveken a keresztrefeszítést úgy ábrázolták, hogy Mária és az Egyház áll a kereszt alatt: Mária, az áldozatot hozó, gyermeke szíve vérét odaadó anya — és az Egyház, aki kehelyben fogja fel ez a vért.

De mindaddig, amíg az Egyház új népet szül Krisztusban, tehát az idők végezetéig, fájdalmakban vajúdik, a fájdalmak Egyháza. Nemcsak ellenséges üldözés miatt szenved. Kínja mélyebb: csak úgy alkothatunk fogalmat róla, mint annak a szenvedésnek hasonmásáról, amelyet az emberré lett Űr viselt el élethossziglan. A még meg nem dicsőült élet fájdalma ez idelent a keresztrefeszítés elhagyatottságáig, fájdalom amiatt, hogy minden tanítás és nevelés látszólag gyümölcstelen, annak kínos érzése, hogy akarva-nemakarva belesodródik történelmi fejlemények és evilági ügyek örvényeibe — az Olajfák hegyének gyötrelme és a kereszt kínja.

De minden fájdalom közepeit sem feledte el az Egyház az öröm énekét — és csak ebből az örömből élve tud kitartani Krisztussal a szenvedés óráiban. A vándorló, fáradt, porlepte és üldözött Egyház szívéből égre szálló örömhimnuszok első darabját az apostolok elseje írta meg: „Szeretteim, ne lepődjetek meg azokon az égő fájdalmakon, amelyek megpróbáltatásul érnek benneteket, mintha valami hallatlan dolog esett volna meg veletek, ehelyett inkább örüljetek, hogy részetek lehet Krisztus szenvedéseiben, hogy kinyüvánulása napján majd ujjongva örülhessetek dicsőségének. Boldogok vagytok, ha Krisztus nevéért szidnak benneteket, mert a dicsőség Lelke, vagyis az Isten Lelke lebeg fölöttetek“ (1 Pét. 4,12-14).

22