Szolgálat 15. (1972)

Az Egyház - Isten ereje emberi gyöngeségben

Nem szomorodunk-e el sokszor mi magunk is, nem fáradunk-e bele az Egyházba, mert megjelenési formája olyan szegényes? Becsületesebben szólva: Nem mi magunk — mi, az alkalmi jámborok, mi, a kereszt- ségi anyakönyvi kivonattal bebiztosítottak, mi, az elkényelmesedett pásztorok — torzítjuk-e el és homály ősit juk-e el az Egyház képét? Mert mi ilyenek vagyunk, azért lett az Egyház sok kívülállónak nemcsak a hit vizsgája, hanem gyakran a hit akadálya is, sok belüllevőnek pedig olcsó mentség arra, hogy ugyanazt tegyék, amit olyan jól tudnak kifogásolni az Egyházban. Egyvalami vigasztalhat bennünket: a kegyelem titka, amelynek erejében az Egyház gyöngesége éppen a hit legmélyebb indítéka lesz. Igen, ez vigasz. De nem mentség.

Mernünk kell kitenni hitünket a szégyenfán függő Egyház látványának. Meg kell tanulnunk elviselni az Egyházat. Nincs szükségünk ehhez olyan emberek éretlen kritikájára, akik sohasem nőttek ki a vallási pubertásból. De ahhoz, hogy hitünk éretté váljék, hordoznia kell az Egyház gyöngeségének terhét. Az Egyház, úgy, amilyennek megéljük, számunkra a hit vizsgája, megdöbbenés, gond, és az is marad. A hit veszélyévé is válhatik, mert mindig abbé a kísértésbe esünk, hogy lelkibbnek, vonzóbbnak, megkapóbbnak szeretnénk — és szinte észre sem vesszük, máris megint nyakig vagyunk a „tiszta szellem" és az emberi „elit" Egyházának régi kísértet játékában. Minden századok állandó kísértése: már e földön befejezni Isten Országát, már most látni az Egyház dicsőségét, tehát saját kudarcunkat öntudatlanul „lereagálni" egy „tiszta" Egyház dicshimnuszában, legyen az akár a lelkileg kiválasztottak, akár az evilági siker Egyháza. Ez sohasem annak Egyháza, aki a szégyenfán függ és mindenkit magához akar vonzani. Hogy mi a hit, a hit homálya, a hit válsága és a hit ereje, az csak abból válhat nyilvánvalóvá, hogy maga Isten magára veszi a kudarcot vallók, a középszerűek, a történelemnek és saját nyomorúságos szívüknek kiszolgáltatottak egyházának kockázatát. A tiszta szellemi közösség spiritualistáira, meg a statisztika realistáira egyaránt áll ma is az, amit egykor Tertullianus a megfeszített Istenen botránkozó gnosztikusoknak mondott: „Ugyan miért rombolod szét hitünknek ezt a szükségszerű szégyenét? Éppen az válik üdvösségemre, ami méltatlan Istenhez. Akkor találom meg az üdvösséget, ha nem botránkozom meg Uramban. Megfeszítették az Isten Fiát: nem szégyenkezem miatta, éppen azért nem, mert (a földi embernek) szégyen" (De carne Christi 5,3,4). A boldognak mondott „lelki szegényekkel“ együtt mi se szégyenkezzünk az Egyház gyöngesége miatt, hiszen magunk is nyomorúságos tagjai vagyunk a szent, de a világ előtt nem dicsőséges Egyháznak: üdvösségünk, ha nem botránkozunk meg benne!

19