Szolgálat 14. (1972)
Eszmék és események - Isten humora (Boros László)
meggondolatlan vidámság. Nem felületes, inkább mélyenszántó és tűnődő. A humor vidámságának meghitt benső ismerőse az, amit Dante így nevezett: .la grande tristezza“, a nagy szomorúság. Minden vidámság mellett megvan a maga komolysága. Ennek a komolyságnak az a bölcsesség az alapja, hogy semmi földi és emberi dolog nem tökéletes. Ugyanakkor azonban eltölti annak bizonyossága, hogy minden jó, mert minden kegyelmet talált Istennél. „Humor az, mikor az ember mindennek ellenére nevet“ — mondta egyszer egy filozófus. így ecseteli Cervantes Don Quijote alakjában a balgaságok emberét, mint magának az emberinek szimbólumát. Humorához hozzátartozik az, hogy ezek a balgaságok szeretetreméltóan jelennek meg. Humora teljesen tudatában van a világon található nyomorúságnak, szenvedésnek és gonosznak. De egyben azt is tudja, hogy nem ezek az élet végső tényei. A humoros ember akarata elég erős arra, hogy illúziók nélkül éljen, és ugyanakkor van ereje igent mondani az életre. A humor kritikájában van valami békülékeny, valami elnéző és türelmes: „élni hagyni“ azt, ami van, minden fogyatékossága ellenére, egyszerűen azért, mert van, és az emberinek a birodalmába tartozik. Ha a humor kritikussá válik, kritikáját sajátmagán kezdi. Viszont saját személyünk túlságos komolyan vétele, az, hogy nem tudunk már derülni önmagunkon, egyúttal a vallástalanság jele. A humor legbenső magja a vallásos elem erejében rejlik. Minden földit és emberit a maga elégtelenségében lát Isten előtt. De Isten szeretetének, az ő teremtésének tükrében látja, — ami persze nem okvetlenül jár együtt azzal, hogy beszélne is Istenről. Szava annak a felismerésnek belenyugvásából származik, hogy minden földi dolog tökéletlen. De magát ezt a szomorkás megnyugvást is — hiszen ez is emberi dolog — megint csak fölemeli az a bizonyosság, hogy mindent végest Isten kegyelme fog át. így hát a humor jámborság, és szeretet a világ iránt, éppen ott, ahol megmutatkozik annak fogyatékossága és ostobasága. A humoros ember szereti a világot; tökéletlensége ellenére, sőt éppen tökéletlenségében szereti. A szeretet mindig „igen“ mindarra, ami van, és igazi öröm azon, hogy van. így a humor szeretete a világ iránt egyben öröm is a világ miatt, hála Istennek, hogy ebben a tökéletlen világban élhetünk. Minden mélyen vallásos ember mélyen humoros volt. Az ilyenek mindent megértenek, mindent megbocsátanak, és mindenekelőtt semmit sem vesznek túlságos komolyan. Még azt is mondanám: néha Istent sem kell túlságos komolyan vennünk. Isten tréfákat is enged meg magának. Miért ne értené éppen Isten a tréfát, ő, aki olyan mélyen belelát az emberszívbe, aki könyörü- letével az egész világot átfogja? Azért úgy gondolom, Istenhez való viszonyunkban hely kellene hogy jusson a humornak is. Ebben is példánk lehet Abrahám, hitünk őstípusa. A biblia hírt ad nekünk Ábrahám nevetéséről: „Ezt mondta Isten Ábrahámnak: .Megáldom feleségedet, s'tőle adom néked azt a fiút, akit majd megáldok, hogy nemzetekké legyen, s népek királyai 98
