Szolgálat 14. (1972)
Az egyház szava - A papi lelkiség (a teológiai bizottság dokumentumából)
a világ felé való tájékozódás dilemmáján, mert az Istennek és az ő művének való odaszentelés (a velejáró elkülönüléssel együtt) lényege szerint az emberiség érdekében történik. Ebben az oszthatatlan eseményben a pap engedelmeskedik Krisztusnak, aki magához hív és az emberekhez küld. Ezzel különben nem tesz egyebet, mint kifejezésre juttatja az egész Egyház .dialektikus“ mozgását. Egyik oldal sem juthat túlsúlyra, mert Isten maga a „Non-Aliud“ (azaz rajta kívül nincsen „más“), semmi sincs vele „szemben“, tehát egyszerre transzcendens és immanens a világhoz képest. Ez nem teszi fölöslegessé minden ember, minden keresztény számára annak kötelességét, hogy komolyan elmélkedjék „minden dolgok kezdetén és végén“ (Denz 1785), és imádja a legnagyobb titkot; minden lelkipásztori gondoskodásnak ezen kell alapulnia. így vagy amúgy, de a valóban segítséget hozó ember mindig Istentől jön. A bekapcsolódás lélektani alapja nagyon jól lehet a fizikai vagy lelki területen megtapasztalt emberi nyomorúság, — de minél többet elmélkedik valaki ennek a nyomorúságnak az okain, annál inkább felismeri, hogy a legteljesebb társadalmi és politikai elkötelezés sem ér a baj gyökeréig. A „cura animarum“-hoz járuló “cura corporum“ nemcsak jogos, hanem követelmény is (Lk 10, 25skk; Mt 25, 35skk, 42skk; 1 Jn 3,17; Jak 2,1skk); de a társadalmi és gazdasági struktúrák semmi változása nem fogja automatikusan megszüntetni a lelki nyomort. Az igazi segítség abból származik, hogy Isten elkötelezte magát az emberért Krisztusban. A papi hivatás döntő motívuma az, hogy ezt az elkötelezést akarja láthatóvá és hatékonnyá tenni. Isten odaadta értünk legdrágább kincsét; Fia odaadta önmagát, klüresítette magát mindenből, hogy ezzé az ajándékká legyen és az emberek szolgálatára bocsássa magát. Mindez fölkelti a keresztény ifjú nagylelkűségét: „elhagyni mindent“, hogy kövesse őt — az Atya és a Fiú pásztori gondjával. 2. A pap életformája a kulturális és társadalmi helyzet szerint változik. Folyvást küzdeni kell az ellen az irányzat ellen, hogy különálló „kasztot“ alkossanak, és mindig új formáit kell kitalálni az emberekkel való közösségnek. Sokféle specializálódás vezethet a hatásos működésre; egy világi foglalkozás vállalása (munkáspapok) hasznos, sőt szükséges útja lehet a kapcsolat megteremtésének. Egyedül éljenek és működjenek a papok, vagy csoportokban? Ez a kérdés teológiai szempontból másodrendű, gyakorlatban viszont igen jelentős. Mindkét megoldás elképzelhető, de szükség van legalább minimális közösségi kapcsolatra. Az emberekkel való érintkezés útjai a pap számára mindig eszközök lesznek, amelyeket küldetése és célja szerint használ fel. Mint pap mindig, még egészen sajátos munkatéren is, a teljességet fogja képviselni (Istent Krisztusban, az Egyházban), és kristályosító központként kell hatnia, nem önmagáért, hanem félreállva Krisztus előtt. Nem köti le a világiakat a maga személyéhez, sem kizárólagosan a maga szervezeteihez, hanem felébreszti saját karizmáikat és kezdeményezéseiket, hogy keresztény egységközpontot alkossanak. Még a közösség istentiszteleti 75 r