Szolgálat 14. (1972)
Ember és világ
a kinyilatkoztatás emberképéből kiindulva. Surányi Imre arra a nehéz feladatra vállalkozott, hogy egyórás jegyesoktatás keretébe sűrítve mutassa be e kérdések pasztorális megközelítését. Bangó Jenő a szociológus hozzájárulását adja meg a mai ember jellemképéhez a városiasodás sokoldalú jelenségének elemzésével. Veszelovszky Albin a modern embernek Isten kegyelmével és önmagával való visszaéléséről, s ennek következményeiről ad számot, érdekes gyóntatói indítványokkal. Alig szólhatunk ember és világ viszonyának modern alakulásáról anélkül, hogy eszünkbe ne jusson Teilhard de Chardin kozmikus eszmerendszere és a világ felé nyitott, a világot szenvedélyesen szerető és építő lelkisége. Teilhard úttörő volt: előre megérezte azt a vajúdást, amelyet napjainkban megélünk, és hozzásegít a helyes értelemben vett „evilágiság“ (nem: világiasság!) kialakításához. Megmutatja, hogyan juthatunk az Égbe a Föld kiteljesítése révén. Mert Isten a mi közreműködésünket várja ahhoz, hogy Krisztussal és Krisztusban eljöjjön az ő országa, hogy létrejöjjön a „teljes Krisztus“. Ugyanakkor arra is példát mutat, miképpen kell viselkednie a hívőnek az egyházi tekintéllyel szemben, hogyan kell megőrizni a lojalitást még akkor is, ha legszemélyesebb meggyőződésünk kerül vele összeütközésbe: mert az Egyház az az „isteni miliő“, amelyben istenfiúi életünk kibontakozik. — Az e gondolatokat illusztráló két kései, érett szemelvényhez szervesen csatlakozik Helmut Leonhard, az atomfizikus-pap vallomása életútjá- ról: a Krisztussal való találkozás éppen olyan reális valóság neki, mint „a neutronok a reaktorban“. Végül utolsó tanulmányunk, Soós Mártáé, Guyart Mária kiemelkedő egyéniségében mutatja be azt a sokoldalú harmóniát, amelyet az Isten — világ — ember viszony helyes kimunkálása ad meg. — A szentatyák kincstárából Sz. Ágostonnak a teremtésről szóló, meglepően „mai“ gondolatai és a kb. 2. századi űn. Diognetosz- levél — amelyre a Zsinat kifejezetten hivatkozott is — egészítik ki témánkat. Eszmék és események rovatunkban pedig ismét más oldalról, az időbeliség láncára fűzve nézzük ember és világ viszonyát, gyermekkortól az öregségig. „Amint engem küldtél a világba, úgy küldöm őket én is a világba“ — mondja búcsúbeszédében Jézus (Jn 17,18). Ez az istenien tömör mondat magába foglalja a világot átölelő szeretetet, a küldetés örömét és készségét, de a nehézségek és kudarcok kilátásait is. „A világba jött, s a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte föl őt“ (Jn 1,10). Aztán húsvét fényében kiderült, és mi már tudjuk, hogy mindez a földbeesett mag törvényszerű sorsa: meg kell halnia, hogy százszoros termést hozzon. Ne sajnáljuk fáradságunkat, verejtékünket, könnyünket ezért az istenszerette világért. Mert „a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását“ (Róm 8,19). 4