Szolgálat 13. (1972)

Halottaink - Német Béla SJ

a teológiát Innsbruckban végezte. Itt is szentelték pappá 1936. júl. 26-án. 1939__1949

között Szegeden az egyházmegyeközi szemináriumban morálistanár, két évig a szeminárium prefektusa. Közben sok más rendi tisztséget is betöltött és többször volt elöljáró is, így 1943-től négy évig a Collegium Aloisianum vicerektora. 1950-51-ben Chieriben, Torino mellett találjuk mint tanárt és rektort, 1951-54 között a belgiumi Eegenhovenben. 1954-től haláláig, 17 éven át Ausztriában élt: 4 évig Innsbruckban mint a Canisianum prefektusa és könyvtárosa, majd Klagenfurtban. Itt 10 évig morálist tanított, 1962-től a köteléki perek bírája volt, majd 1967-től a ház gazdasági ügyeit intézte. Megbecsülhetetlen támasza volt házfőnökének, hisz egész életén át minden dolgában a mintaszerű alaposság, pontosság, szinte aggályos gond jellemezte.

Amellett, hogy sokféleképpen hasznára volt a befogadó provinciának, sohasem lett hűtlen a magyar ügyhöz. Már Innsbruckban gondja volt az ottani magyarokra, Klagenfurtban pedig mint hivatalos lelkipásztoruk működött. Sok nehézség, nem egyszer kellemetlenség és csalódás járt ezzel. Ez igen ránehezedett kedélyére, mert külsőleg kissé hűvös modora mögött sok belső töprengés és gond rejlett. Még halála előtt két héttel is kint járt autójával a környéken egy magyar családnál, ahol ráadásul még egy elég meredek kapaszkodón kellett gyalog fölmennie. A Magyar Papi Egység c. lapnak hűséges cenzora és munkatársa volt. Könyvismertetéseken, alkalmi beszámolókon kívül morális és időszerű tárgyú cikkeket írt bele. A papi rekollekciókon Is többször tartott előadást.

Belső életéről mindig hallgatott. Annyi bizonyos, hogy szeretett a Szentírásból elmélkedni. Mutatja ezt már az a négy vaskos füzet is, amelyben fiatalkorában apró betűivel kivonatolta híres aszketikus szerzőknek a négy evangéliumról szóló magyarázatait, megtoldva saját gondolataival. Hűséges fia volt Egyházának; a mai válságok, a világ aggasztó helyzete, az erkölcsök romlása sok keserűséget okozott neki. A missziókat többfelé állandóan támogatta. És gyengéden szerette a Szűzanyát: nem tudtuk, mosolyogjunk-e vagy meghatódjunk, mikor hagyatékának rendezése közben minden öltönyének zsebéből egy-egy összegubancolódott olvasó került elő . . .

Aggasztó gyorsasággal öregedett: az orvos már korán előrehaladott érelmeszesedést állapított meg nála. Az 1969-es nagy templomi renoválás irányítása igen kimerítette. Ez év novemberében kapta az első agyvérzést. Két hónapos szanatóriumi tartózkodás után ismét átvehette hivatalát. 1970 nyarán látogatta meg utoljára otthon agg édesanyját, aki még ma is él. 1971 júniusában lelkigyakorlatára készülve azt mondta valakinek: érzi, hogy ez a lelkigyakorlat az „Olajfák hegye“ lesz számára. Közvetlenül utána érte a második, enyhébb agyvérzés. Nem kellett kórházba szállítani, sőt harmadnap fölkelhetett. De beszéde, járása bizonytalan maradt. Gyakran hangoztatta, hogy „rajta van a bélyeg*, és akár holnap szívesen meghalna. Közismert módszerességével most a saját halálára kezdett készülni. Rendbehozta szobáját, holmiját, mindent továbbadott, amit fölöslegesnek ítélt. Részletes testamentumot csinált. A hivatalos ügyeket is mintaszerűen rendbehozta, hiszen hivatala átadására készült. Egy nappal utódjának megérkezése után, aug. 22-én — ez pontosan 64. születésnapja volt — a kertben sétált rózsafűzért imádkozgatva, amikor hirtelen rosszul lett a szívével. Sajátos módon — őt magát leszámítva — még ekkor sem gondolt a halálra senki. A hét folyamán a szanatóriumban még látogatókat fogadott, sok tapasztalatot adott át utódjának. Már-már hazatérése is szóbakerült, amikor aug. 28-án reggel a szentáldozást várva utolérte a harmadik vérömlés, s ez immár percek alatt végleg, igazán „hazavitte*. Temetését püspöke végezte szept. 1-én a klagenfurti temetőben. Ezen és a szertartást követő gyászmisén szép számban vettek részt volt tanítványai, magyar paptársai és a magyar hívek, de a többi helybeli Is. Sírjába szegedi földet dobtak, és elénekelték a magyar himnuszt.

Szinte csak halála után mutatkozott meg igazán, mennyien • és milyen mélyen szerették, odahaza és szerte a világon. Emberek, akikkel jót tett, akiknek látogatásukkor, ügyes-bajos dolgaikban készséggel szentelte idejét, türelmét, vagy akik egy98