Szolgálat 13. (1972)

Az egyház szava - Visszapillantás a római püspöki szinodusra (Johann Weber)

A szinodus a pap feladatára gyakran használta ezt a kifejezést: „az egység szolgálata“. Az az ember legyen, aki másokat összevezérel, erőket kelt, embereket felelősségükre ébreszt, feladatokat ad nekik, akinek van hozzájuk türelme akkor is, ha először ügyetlenül csinálják meg. Mennyit vétettünk ezen a téren! Egyszerűen nem hiszem, hogy nem akadnak minden egyes egyház- községben olyan emberek, akik mindig jobban érzik: ők az egyház.

Mindezt a pap csak akkor tudja észrevenni, ha ő az egyházközség nagy imádkozója is. Sürgősen felül kell vizsgálnunk a közös ájtatossági formák stílusát. De tegyünk hitvallást a bűnbánat mellett is, és csináljuk mi magunk is! Nem önmagunkat csaljuk-e, amikor kerülgetjük a saját megtérésünket és közben hangosan vádolunk másokat? Csak szegényebbé tesszük az embereket, ha nem segítünk nekik abban, hogy egészen személyes és hivő módon letehessék bűneik terhét. A bűnbánati szertartások jók, de nem szabad arra a téves véleményre vezetniök, hogy most már meg lehet takarítani a személyes gyónást.

A szinodus állást foglalt amellett, hogy komolyan kell venni a zsinat gondolatát „Isten egész népéről“. Ennek egyik kifejezése az egyházközségi tanácsok, a megszervezendő területi vagy espereskerületi tanácsok, az egyházmegyei tanács. Teljes erőből elő fogjuk mozdítani ezeket intézményeket. Bizonyára csalódások is járnak majd vele. De akkor nyomban kérdezzük magunktól: Mennyi befektetéssel járultam én ehhez — előkészítésben, a vallásos élet segítésében, személyes beszélgetésben? Ezeknek az embereknek talán már belátható időn belül /igen nagy felelősséget kell átvenniük, egyszerűen mert kevés a pap. Akkor már késő lenne előkészíteni őket.

A cölibátus nincs föltétien kapcsolatban a papi hivatallal. A szinodus tisztában volt ezzel. De a papságnak ezt a formáját mégis mindegyikünk egészen tudatosan vállalta magára. És minden életben vannak alapvető döntések. A cölibátus azt fejezi ki, éppen ebben az önmagától állandóan megitta- sodó és ugyanakkor az értelmetlenség macskajajától kínzott világban, hogy én Krisztusra építek, hogy Krisztus nekem igen sokat ér. A föltétien reménység jele: tudom, miért vagyok képes lemondani. Az írás egyértelműen megállapítja, hogy Jézus környezetében ott vannak a tanítványok, akik tudják, hogy személyesen meghívta őket, és ezért ténylegesen sokat otthagynak, elhagynak. Továbbá a cölibátus nagyon illik a mai paphoz, mert kísérlet az emberek jogos reményének kielégítésére: arra, hogy valaki egészen értük él. Végül józanul be kell vallanunk magunknak, hogy a cölibátust csak a Krisztusba vetett személyes hit erejében lehet akarni és élni. Ez föltételezi, hogy az ember lelkiéletet él, nem sajnálja magát a lelkipásztori munkától, és megtart bizonyos életszabályokat. Talán csak megkívánhatunk annyit egy paptól, amennyit elvárunk egy tisztességes házasembertől vagy munkaadótól a nőkkel való érintkezésben; csak a papnak még beljebb keli felállítania a korlátot.

*

Akiknek nehézségeik vannak, ne szűnjenek meg keresni, és ne bátor63