Szolgálat 13. (1972)
Tanulmányok - Béky Gellért: A lelkiség történetéből
összefoglalva: ebből a néhány példából is kiviláglik, hogy a keresztény lelkiség megvalósítói, képviselői, terjesztői elsősorban a „laikus", vagyis nem-pap szerzetesek voltak. Nem csoda, ha nem egyszer kategorikusan leszögezik: csak a monachus az igazi keresztény. Ha valaki teljes értelemben vett keresztény akar lenni, annak szerzetbe kell mennie ,0. Arra is van azonban bőségesen példa, hogy maguk a szerzetesek egyszerűen csak radikális keresztényeknek tartják magukat, akiket csupán külső életmódjuk, speciális hivatásuk különböztet meg a házas keresztényektől. Szent Vazul szándékosan kerüli a monasztikus terminológiát írásaiban; nem mond szerzetest, sem kolostort, hanem mindig csak testvérről, keresztényről, közösségről beszélAranyszájú Sz. János meg kereken kijelenti, hogy a monachus mindössze a cölibátus dolgában különbözik a keresztény hívektől. Ha minden hivő komolyan venné az evangéliumot, ha végre tudatára ébredne fennkölt hivatásának, nem lenne többé szükség a monachusokra! 12 A nagypénteki liturgia mind a mai napig megőrizte azt az ősi szemlélet- módot, amely szerint a papságnak egyedül a püspök (az apostolok utóda) mellett és a vele való közösségben van értelme; a híveknek meg szintén csak a püspökkel való, krisztusakarta egységben és békében (vö. Sz. Ignác vértanú hét szép levelét). A hívek mint „hitvallók, szüzek, özvegyek“ és általában mint „Isten szent népe“ szerepelnek az ősrégi szövegekben. Tehát sehol sem látszik a klérus és a hívek közti szociális űr, sem a külön lelkiség a szerzetesek és a hívek részére. Szent Tamás minden kétséget eloszlató világossággal leszögezi, hogy „ipsa perfectio charitatis est finis status religionis“ '3, azaz: a tökéletes szeretet a szerzetesélet végső célja. Ha ez így van, akkor nincs lényeges különbség a szerzetesi és az általános evangéliumi ideál között. Ez régen a fogadalmak és a beöltözés esetében is számtalanszor kifejezésre jutott. Sokáig és sok helyen nem volt meg a szó szoros értelmében vett hármas fogadalom. Helyette a szerzetesi ruha, a „beöltözés“ jelképezte az egész életre szóló szolgálatot. Nem láttak mást ebben a nagylelkű önfeláldozásban, mint a keresztségi fogadalom maradéktalan, ünnepélyes megújítását és az Evangéliumra való ünnepélyesebb, nyilvános felesküvést. Napjainkban sokan megkérdőjelezik a szerzeteseket: csakugyan szük- ségesek-e az Egyházban, valóban ők lennének a keresztény lelkiség autentikus képviselői? Mások megfordítják a kérdést: nem kel!ene-e a szerzeteseknek, sőt a papoknak is visszatérni a „populus Dei sanctus“-ba, hogy igazán evangéliumiak legyenek? Régen (legalább is sok esetben, ha nem is kizárólag) a világból való menekülés, szabadulásvágy (fuga mundi) szülte a remetéket, szerzeteseket, Máskor meg a dekadens egyházi állapotok kényszerítették a buzgó keresztényeket a burzsoá kereszténységtől való elválásra, elszigetelődésre (kolostor, klauzúra, rács, stb.), hogy zavartalan biztonságban élhessenek az evangélium követelményeinek megfelelően. 4 49
