Szolgálat 13. (1972)
Tanulmányok - Béky Gellért: A lelkiség történetéből
szokások, áramlatok kínai falát és szerencsésen kijutnak a Lélek szabad, tiszta országába. Érdekes volna ilyen szemszögből alaposan áttanulmányozni az egész keresztény történelmet, kezdve Pachomius egyiptomi fellahjain, a görög-római proletariátus, intelligencia kereszténységén át a frank, germán korok keresztény ideálján keresztül avilai Szent Teréz kármelitáiig; majd a renaissance és felvilágosodás keresztény eszméjétől a burzsoá keresztény lelkiség és a mai pluralisztikus katolicizmus bonyolult lelkiségéig. Vajon mennyire értette meg a puszták remetéje ott Egyiptom, Palesztina és Szíria sivárságában Krisztus szellemét? Mennyire fogták föl a népvándorlás barbár népei (köztük a magyar is) a krisztusi eszme szépségét? Csakugyan megértették Európa és Amerika „keresztényei“ az Evangéliumot? Ha igen, miért az a sok hézag, fehér folt, ellentmondás, pogányság az elmúlt századok társadalmában, politikájában, gondolkodásában, ítéletében, intézményeiben? Nemcsak az egyesek életében. Maguk az egyháziak, a szerzetesek sem kivételek. Vagy csak Szent Ágoston szavait igazolná az európai egyháztörténelem: „sicut ergo est in Catholica quod non est catholicum, sic potest extra Catholicam aliquid esse catholicum“ (De Baptismo contra Donatistas, Lib. VII. c. 39), vagyis: bizony lehet az Egyházban, a kereszténységben is sok pogány, evangélium-ellenes jelenség, — amint a nemkeresztényeknél is evangéliumi értékek? Nem régen nagy port vert föl itt Japánban egy magát zsidónak mondó és Bendasan Izaiás álnéven író szerző könyve: „A zsidó és a japán“. Ebben többek közt azt állítja, hogy a japán képtelen fölfogni a kereszténységet, aminthogy a Biblia eszkatológiáját sem érti. Ha mégis keresztény lesz, akkor is megmarad japánnak, akinek egy igaz vallása van (akár buddhista, akár sintoista, akár keresztény legyen is hivatalosan): japánsága. Ugyanezt az állítást megtaláljuk egy nagynevű — egyébként katolikus — író híressé vált könyvében is (Endó Suszaku: Csinmoku = A Csend): a hitükért ezrével vértanúhalált halt japán keresztények valójában nem Istenért haltak meg (Istent nem voltak képesek fölfogni), hanem inkább valami maguk alkotta istenfogalomnak lettek szánnivaló áldozatai. Hogy ez igaz-e vagy sem, az más lapra tartozik. A kérdés azonban ott ég minden kor szívében. A föntebbi három szempont szerint kellene türelmes, fárasztó munkával végigelemezni az ezredéves magyar lelkiséget is, hogy csak némiképp megközelítő és kielégítő választ adhassunk a talán kéyelmetlen kérdésekre. Szent Pál nem korok, se nem népek szerint osztályozza az emberiséget. Az ő mércéje roppant egyszerű, ti. hogy „testi“ ember-e valaki, vagy „lelki“? A testi, érzéki ember nem foghatja fői az Isten Lelkének mélységeit: mindez bolondság a számára. Sőt meg sem értheti, mivel azokat „lelkiképpen“ kell megítélni. A lelki ember azonban mindent megítél (1 Kor 2,14-15). Érdekes és érdemes lenne ért a kritériumot türelmes tárgyilagossággal alkalmazni pl. a magyar történelem egyes korszakaira, „nagy" magyarjaira. 45
