Szolgálat 13. (1972)
Tanulmányok - Thomas Merton: A szemlélődés magvaiból
Mienk azért, hogy Neki ajánljuk Fiában, Krisztusban. Mert minden, ami létezik, Isten fiaié, mi pedig Krisztuséi vagyunk, Krisztus meg az Istené. Felülemelkedve minden gyönyörön és gyötrelmen, örömön vagy szomorúságon, és minden más jón vagy rosszon, az Ö dicsőségében találjuk meg nyugalmunkat, és mindenben inkább az Ö akaratát szeretjük, mint magukat a dolgokat: így hozzuk dicsőítő áldozatul a teremtést Istennek. Ez az a cél, amelyért Isten minden dolgot teremtett. Az egyedüli igazi öröm a földön: megszökni nem-igazi önmagunk börtönéből és szeretetben egyesülni az Élettel, Aki ott lakik és ott énekel minden teremtmény lényegében, és saját lelkünk mélyén. Az Ö szeretetében birtokolunk mindent, élvezünk mindent, megtalálva Őt mindenben. És így mindaz, amivel a világban való vándorlásunk során találkozunk, mindaz, amit látunk, hallunk, érintünk, nem hogy beszennyezne, inkább megtisztít, és a szemlélődés, a mennyország újabb magvait ülteti lelkűnkbe. Ha híjával vagyunk ennek a tökéletességnek, akkor a teremtmények nem örömet okoznak, hanem kínt. Amíg nem szeretjük tökéletesen Istent, addig a világon minden megsebezhet bennünket. És a legnagyobb szerencsétlenség az, ha érzéketlenek vagyunk az okozott fájdalom iránt és nem jövünk rá, minek a jele ez. Mert amíg nem szeretjük Istent tökéletesen, addig az ő világa tele van ellentmondással. A dolgok, amelyeket teremtett, Hozzá vonzanak, és mégis távol tartanak Tőle. Csalogatnak és utunkat állják. Bizonyos határig megtaláljuk Őt bennük, aztán meg egyáltalán nem találjuk meg. Mikor éppen azt gondoljuk, hogy valami örömöt fedeztünk föl bennük, az öröm szomorúságra fordul; és mikor éppen tetszeni kezdenek, az élvezet fájdalommá válik. Mi, akik még nem szeretjük Istent tökéletesen, minden teremtményben találhatunk valamit a mennyország beteljesedésének visszfényéből és a pokol gyötrelmének visszfényéből. Valamit az üdvözültség öröméből, és valamit a veszteség kínjából, vagyis a kárhozatból. A teremtményekben talált tökéletesség hozzátartozik mivoltukhoz: ez a valóság Istentől való, Istené és Istent tükrözi. A bennük talált gyötrelem a mi rendetlen vágyunk eredménye: ez többet keres tárgyában, mint amennyi ténylegesen benne van, nagyobb kielégülést, mint amilyet teremtmény egyáltalán adni tud. Ahelyett, hogy Istent imádnánk az ő teremtésében, mindig önmagunk imádását kíséreljük meg a teremtmények felhasználásával. De önmagunkat Imádni annyi, mint a semmit imádni. És a semmit imádni: a pokol. A „hamis ént“ nem kell szükségképpen azonosítani a testtel. A test nem rossz, nem is valótlan. Valóságát Istentől kapta, azért ez a valóság szent, fgy joggal — bár jelképesen — mondjuk, hogy a test „Isten, temploma“, vagyis az ő igazsága, az Ö tökéletes valósága rejlik ott saját titkába zárva. Senki 31
