Szolgálat 12. (1971)

Eszmék és események - Maximilian Kolbe (Karol Wojtyla érsek)

30 éve volt annak a napnak, amikor Kolbe atyát, az elítélt csoport egyetlen életben maradt tagját, egy fenolinjekcióval kivégezték. Testét, mint millió másét, az Auschwitzban éjjel-nappal égő hamvasztókemencék egyikébe hajítot­ták. így valósult meg annyiszor kifejezett vágya: „Szeretném, hogy hamvaim szóródjanak szét a világ négy tájára . . . “ Nem kételkedett abban, hogy ez a kívánsága betű szerint megvalósul. De egyáltalán nem tűnt el „nyom­talanul“ —, ellenkezőleg, alázatos vágyával magára vonta az egész Egyház figyelmét. Ritkán történik meg, hogy valakinek az életszentségéről ilyen egyértelműen vélekednek! De itt növekvő erővel vetődik fel a kérdés: Miért éppen Kolbe atya? Nem tanúsítottak-e más foglyok is hősies testvéri szere- tetet a haláltáborokban? Ott van Msgr. Koza! lengyel püspök: betű szerint éhen halt, mert nyomorúságos ételadagját fogolytársainak osztogatta szét. Mit akar nekünk mondani „az idők jeleire“ figyelő Egyház, amikor ezt a papot állítja mintául elénk? Mert — jó! jegyezzük meg — ez a 47 éves ember, a szentferenci ideál példás hűségű megvalósítója, úgy akart meghalni, mint pap. Mikor a „véres Fritsch“, teljesen elképedve ennek a fogolynak a merészségén, aki el akarja foglalni az egyik elítélt helyét, nyersen azt kérdezte tőle: „De hát ki vagy te?“ — Maximilian Kolbe ezt az egyszerű feleletet adta: „Katolikus pap.“ Tehát papi minőségében kísérte el a kilenc halálraítélt siralmas csapatát. Nemcsak arról volt szó, hogy megmentse a tizediket! Mellette kellett állni a halálban a kilenc másiknak. Attól a pillanattól kezdve, hogy az elítéltekre rázárult a végzetes ajtó, gondjába vette mindannyiukat. Sőt nemcsak őket, hanem azokat is, akik a szomszéd bunkerekben haldokoltak az éhségtől, s vadállati üvöltésük megremegtetett minden közeledőt . . . Tény, hogy attól a pillanattól kezdve, amikor Kolbe atya közöttük volt, ezek a szerencséiének váratlanul úgy érezték: valaki gondot visel rájuk, valaki mellettük áll; és a cellák, ahol a kérlelhetetlen pusztulásra várakoztak, imádságtól és énektől visszhangoztak. Maguk a hóhérok is megrendültek: „So was haben wir nie gesehen!“ Csak „az Úr napján“ fogjuk megtudni, nem akadtak-e köztük „jó latrok“, akik — ha talán csak utolsó órában is — megtértek ennek a hősies tanúbizonyságnak a hatása alatt. Tagadhatatlan — jól tudják mindazok, akik túlélték Oswiecim-Auschwitzot —, hogy 1941 Nagyboldogasszony napjától a lágerélet valamivel kevésbé volt elviselhetetlen. Ebben a történelmi percben, amikor szerte a világon annyi pap intéz kérdést önmagához „identitása" felől, P. Maximilian Kolbe alakja elénk ma­gasodik és felel — nem teológiai fejtegetésekkel, hanem életével és halálá­val. Ö nem akart több lenni, mint Mestere, de kevesebbel sem elégedett meg. Meghozta a „legnagyobb szeretet" tanúbizonyságát, a Krisztushoz tar­tozásnak ezt az evangéliumi tesztjét. Bizonyos, hogy a hősiesség nem való mindenkinek, de nem lenne-e végzetes kudarc, ha az utána való törekvésről is lemondanánk? A ránk zúduló gyötrő kérdésekre a felelet nem a felülemel­79

Next

/
Oldalképek
Tartalom