Szolgálat 12. (1971)

Tanulmányok - Sántha Máté: Világiak az erjedő Egyházban

célnak érdemes szolgálni az életben? Élő, közülünk-való, hús-vér emberek, eleven példák (merjük kimondani: eszmények) hiányoznak, akik nyugodt, meleg meggyőződéssel, nem-provokatív módon igazolják előttük az aprópénzre váltott kereszténység hitelét. Akik őket is megértik, akik egy kis bizalmat előlegeznek forrongó keresésüknek, akik a kellő pillanatban ki tudnak mondani egy eligazító szót, kezükbe adni a megfelelő könyvet . . . Mindez elsősorban és messzemenően a szülők, a nevelők, a felnőtt barátok, nagykorú világiak szép feladata.

4) És végül a papok felé sem megvetendő a világiak szerepe. Ma, amikor a papság nagyrésze belső válságon megy át és sokszor nem látja tisztán hivatását, a hívőknek a papi egzisztencia erősítő táptalaját kell képviselniük. Kitartásukkal, egyházhűségükkel, s ugyanakkor igényességükkel meg kell éreztetniük papjaikkal: van kiért dolgozniok, van miért igyekezniök. Mivel a pap nem légüres térben mozog, hanem hivatása lényegesen közösségi, ez az „emberi“ tényező nagyon is fontos neki. Egyre világosabb az is, hogy a papi utánpótlás kérdése sem csupán mennyiségi, statisztikai probléma, nem is csak egyéni „lelkiségi“ kérdés. Nagykorú világi nem veszíti el a fejét az aggasztó statisztikák láttán, mint a pásztor nélkül tanácstalan „bárányka“, hanem fölteszi magának a kérdést: mit akar a Gondviselés mondani, mire akar tanítani, amikor megengedi ezt a helyzetet? Ezt is közösen lehet és kell megoldani a Test tagjainak. A megoldás egyik útja valószínűleg a világiak „besegítése“ lesz a nem-elsőrendűen papi feladatokba. A másik nagy tényező az a családi és társadalmi légkör, amely a hivatások emberi alapja; ezt pedig a világiak vannak hivatva létrehozni. Végül a hivő egyénileg is sokat segíthet papjának, baráti beszélgetéstől és vitától akár a prédikáció okos bírálatáig. Nem is szólva az egyházközségi tanács szerepéről a plébános mellett, — már persze ha valóban van szerepe.

VILÁGIAK A „SZENTÉLYBEN“

Utoljára hagytuk azt, amiről ma legtöbb szó esik: a világiak szerepét az Egyház „szakrális“ — liturgikus és teológiai — terében. Ugyanis nem ez az elsődleges. Főleg nem abban a formában, ahogyan a szenzációéhes hírverés beszél a nők papságáról és egyebekről . . . Tény, hogy míg korunk vezető teológusai a mítoszfosztás és deszakralizálás mellett kardoskodnak, a laikusok között bizonyos „szakrális ittasság“ mutatkozik: a laikus boldog, hogy felolvashat a misében egy-egy olvasmányt, megérintheti a szent edényeket, hogy papjával, fesztelenül érintkezhet,9 vagy hogy odaeresztik a teológiai fakultásra ... Ez lélektanilag érthető fejlemény, de nem egészséges, mert a lényeg mellé irányítja a figyelmet. A fejlődésnek ez az iránya ui. nem csalétek, nem megalkuvás, nem is a papi utánpótlás nehézségeit megkönnyíteni hivatott hézagpótló szerep, hanem természetes következménye Isten

20