Szolgálat 11. (1971)
Úttalan utak Ura
Úttá lan utak Ura Panasz sír végig az Egyházon, s tölti be a földkerekség négy sarkát: Annyi a zavar! Igaz. A rend bomlóban van: sok a zavar, ügy összezavarodtunk, mint az országutak nyílegyenes vonalához szokott ember, aki egyszerre az őserdőben találja magát. Nem tudjuk, melyik irányba tartsunk: a csillagok nem sokat segítenek, ha a bozót eltorlaszolja utunkat. Sóhajtozunk és imádkozunk, hogy tisztuljon meg az út és Isten népe ismét nyugodtan masírozhassék rajta, boldog ámeneket és allelujákat énekelve egy dob ritmusára. De Isten Országában van ideje a rendnek és van ideje a zavarnak. A rend persze jó. Csakhogy jósága annyira lebilincselt, hogy kizártunk minden boldog kuszaságot, mint az istenséghez illetlent. így aztán Isten egyszerűen és kizárólagosan a rend Ura lett. A természetben észlelhető rendből következtettünk Isten létének szükségességére és kimagyaráztunk minden rendetlenséget, ami megronthatná a Teremtő tökéletes tervét. A századok folyamán egyöntetű liturgiát alkottunk és meg voltunk győződve róla, hogy Isten gyönyörködik jól rendezett szolgálatunkban. Megépítettük a kánonjog hatalmas tömbjét, amely a legtöbb kérdésünkre gondoskodott válaszról, és bizonytalanságainkat egy nagy rendszer világosságával és biztonságával csillapítottuk le. Pápák, püspökök, lelkipásztorok és laikusok buzgón törekedtek erre a rendre. Minden homályos kérdésre megvolt a világos felelet; csak éppen meg kellett találnia valakinek. A keresztények nyugodtan vitorlázhattak az ég felé egy olyan csatornában, ahol színes bóják és fényjelek világosan kipontozták az utat. Volt — nincs. Vége a rendnek; teljes a zűrzavar. Lehet, hogy vannak színes bóják a tengeren, de senkisem tudja, hogyan értelmezze őket. Lehet, hogy vannak fényjelek, de senkisem tud eligazodni rajtuk. Eltévedtünk a tengeren, hánynak-vetnek a hullámok. Hol fog végződni mindez? Először is hadd mondjuk el vigaszul: nem teljes a zűrzavar. Jó nagy, semmi kétség, de ezzel párhuzamosan megmaradnak alapvető bizonyosságaink. A legfőbb jelek itt vannak. Az Egyház nem vesztette el hitét; a Credót az egész földkerekségen éneklik. A keresztényeknek Urukba vetett hite kétségbevonhatatlanul megnyilvánul nyugodt alkalmazkodásban, hathatós imában, a szeretet tetteiben. Aztán engedjük meg, hogy bőven akad rendetlenség és bizonytalanság. Következésképpen sok jó keresztény a nyugodtabb idők visszatérését kívánja és ezen dolgozik. Csakugyan igaz: sok dologban jobb egyensúlyra van szükségünk a mostaninál. De bízom benne, hogy Isten nem hallgatja meg kérésüket 7
