Szolgálat 11. (1971)

Megtérés

lett a mi életünk és halálunk Isten örök tervének része.

Ha valakiben ilyen megtérés ment végbe, értelmetlenné szürkül az a kérdés: Istent kell-e először szeretnünk, vagy az embert. A földre érő napsugarak számára nincs első és nincs második. Világosságot és meleget hoznak minden teremtménynek, akár jó, akár rossz, akár gyönyörű, akár csúf, akár virul, akár hervad. Minden teremtmény részesül a jóság egyetlen forrásának jótéteményében. Ugyanígy nincs első és második az olyan embernek, akinek élete az adásban virágzik ki. Szeretete éppenúgy eléri Istent, mint ahogy eléri az embert, egyetlen, osztatlan aktussal. Ugyan ki tudta valaha fonalakra szaggatni egy hegyi forrás elragadóan patakzó bőségét? Egy a forrás; mindenki élvezi hasznát, képessége szerint. Vagy kicsoda jelölhetett ki a nap sugarainak kiváltságos tárgyakat? Süt az mindenre. Éppígy az Istenhez tért ember jósága is elér mindent, Istent és felebarátját. Hamis kérdésföltevés így okoskodni: vajon önmagában találja-e meg valaki Istent, vagy felebarátjában? Váljunk a szeretet forrásává, a jóság kútfejévé. És akkor szeretni fogjuk Istent és a felebarátot ugyanazzal az aktussal, egyazon lélekkel és egyazon szívvel. További megkülönböztetés a gyakorlati rendben fölösleges.

Magas eszmény, elismerem. Ki érheti el igazán? újfajta élet. Ki szerezheti meg? Ez az a pont, ahol vigyáznunk kell. Ha elfogadjuk, hogy az elérhetetlent szemléljük, az eredmény végzetes lehet. Végtére is nem mindenki született Don Quijote de la Mancha-nak. Legtöbbünknek nem sok képessége van arra, hogy az elérhetetlen után rugaszkodjék. Ha a megtérés csalóka óhaj, nem pedig megvalósítható feltétel, akkor úgy fogunk dönteni, hogy beágyazzuk magunkat kényelmes kis fészkünkbe — persze csak addig, míg ki nem borít belőle egy vihar, életünket fenyegetve.

A szeretet forrásának, a jóság kútfejének lenni elérhető eszmény. De a dolgok rendes folyása szerint lassanként kell elérni. A történelem sok drámai, rendkívüli megtérés példáját szolgáltatja nekünk. Saulnak Pállá válása, titokzatos fényjelek és hangok kíséretében, talán a legnagyobb példa. Még Loyola Szent Ignácé sem ér föl vele, bár a baszk lovag átalakulása is elég drámai volt, s minden szerepet játszott benne, a durva ágyúgolyótól a gyengéd Szűzig. De a földön lakozó legtöbb keresztény számára a megtérés tartós folyamat. Csak apránként lehetünk a szeretet forrásává. Amikor tisztába jövünk azzal, hogy a jóságnak nincs viszonzása, ez traumatikus élmény lehet; a sebző ütést rendszerint jogos méltatlankodással álcázzuk, fair-play-ra és igazságra hivatkozunk. De ez által a fájdalmas élmény által növekszik keresztény személyiségünk, változik meg fokról-fokra szívünk és tér Istenhez. .

Sok hagyományos útja van annak, hogyan képezzük ki nagyobb

78