Szolgálat 11. (1971)
Teológiai elmélkedés az engedelmességről
az most is és az is marad. Rajta van Isten kegyelme, de bűneink nyomait is hordja. Ennél a kettős jellegénél fogva a jelet értelmező személyben egyensúlynak és megértésnek kell lenni. Egyesek csak Isten működését látják benne, és az Egyházról beszélve helytelenül állítják elénk annak valóságát. Mások csak a bűnösség nyomait látják, és hamisan arra következtetnek, hogy ilyen közösség nem lehet Istentől’ származó jel. Pedig a közösség jel, abban az értelemben, hogy in adu, folyamatos valósulásában hirdeti megváltásunkat, ezt a gyógyító, megváltó és megszentelő folyamatot. Ennélfogva kegyelem és bűn egyszerre látható, egyszerre is kell láthatónak lennie. Másszóval: az Egyház nem egyszerűen Isten szentségének jele. Nem is egyszerűen bűneink és korlátoltságaink megnyilvánulása. A kegyelemmel találkozó bűn látható tanújele. Maga a jel paradox, és csak az értheti meg, akinek mind a kettőről van fogalma: Isten kegyelméről és az ember bűnösségéről, és arról is, mennyire rászorul a kettő egymásra. Ha az engedelmesség a közösségnek való odaadás, akkor valóban olyan aktus, illetőleg magatartás, amely építi, magasba emeli Istennek történelmünkbe állított jelét. Vagyis az engedelmesség a látható, tapintható, emberi, szent és bűnös Egyházba, egy átalakulóban lévő közösségbe vetett hit megvallása. Az engedelmesség hitvallás a látható Egyház iránt, amely nem tökéletes, de szemmelláthatóan halad a bűnből a jóság felé. Míg a kenosis bibliai fogalma helytálló és érvényes minden századon át, addig az egyházi engedelmesség formáit kétségtelenül idő és hely körülményei és az illető kor teológiája hozták létre. Az Egyház szerves természetének félreismerése az engedelmesség egyoldalú fogalmához vezetett. Közösségi dimenzióit szem elől tévesztették és úgy írták le, mint „egy másik személy akaratának elfogadását“. Ez a fogalmazás nem volt teljes, tehát nem is volt helyes. Hová vezet bennünket mindez? Semmiképpen sem az engedelmesség jól meghatározott fogalmához. Semmiképpen sem mindenütt elömlő világossághoz. Inkább olyan magatartás felé, amely az Istennel való egyesülést egy emberi közösség egységén át keresi. Az engedelmesség eszerint olyan magatartás, amely az embert a keresztény közösség létének és fejlődésének támogatására vezeti. Abból a hittényből fakad, hogy a látható Egyház a maga bűnösségében és szentségében Isten hatalmas történelmi tettei közé tartozik. * * * Helyénvaló most már néhány gyakorlati következtetés. A főelv áll, egyszerre világos és homályos mivoltában: az engedelmesség a keresz67
