Szolgálat 11. (1971)
A lelkiismeret ügyében
ki mélységét. Természetesen korlátolt lesz a mi hozzájárulásunk is a kérdéshez. Egyszerűen arról az abszolút és relatív oldalról szeretnénk beszélni, amely minden lelkiismereti ítéletben együtt van. Kezdjük azzal: mi nem a lelkiismeret. A tagadás állításra vezethet. A lelkiismeret nem vak és irracionális erő. Ha az lenne, lerombolná az ember méltóságát. Alávetni egy személyt egy értelmetlen és megoko- latlan kategorikus imperatívusznak annyi, mint megtagadni értelmes mivoltát — vagyis emberségét. A rabszolga-engedelmességet követelő vak erő szétzúzza a szabadságot; méginkább akkor, ha belülről jön. Elveszi azt a jogunkat, hogy önmagunkat és cselekedeteinket kritikailag értékeljük és megítéljük. Nem is állandó szabályok készlete a lelkiismeret, amelyek úgy nyomódtak bele lelkűnkbe, mint ahogy a Tízparancsolatot metszették kőbe. A lelkiismeret az eleven, növekvő, fejlődő ember dimenziója. Az emberben minden mozgásban van; gondolkodása, szíve változik, napról- napra növekszik bölcsességben és kegyelemben. Statikus lelkiismeret halott embert jelentene — és annak nincs lelkiismerete. A lelkiismeret nem is a személyt körülvevő külső világtól és közösségtől független tényező. Inkább olyan erő, amely kiegészülésre sarkallja a külső világból és a közösségből. Ha csak egy ember javára irányuló autonóm tényező lenne, életképtelen szörnyeket hozna létre, amelyek nem tudnának meglenni az emberek között. Mi hát a lelkiismeret, ha se nem vak erő, se nem állandó szabályok készlete, sem a külvilágtól független szabályozó tényező? Az ellentétek szabálya szerint azt kell mondanunk, hogy a lelkiismeret képesség értelmes ítéletek formálására, olyan képesség, amely növekszik és fejlődik, és esetenként harmonikus kiegészüléshez vezet a világgal és embertársainkkal. A lelkiismeret értelmes ítéleteket hoz gyakorlati magatartásunkról és cselekvéseinkről. Az emberben alapvető lendület dolgozik, hogy előrehaladjon, hogy kiteljesüljön, hogy megtalálja helyét a mindenségben. Haladása minden pillanatában ítéletet kell kialakítania és döntenie kell a legközelebbi lépésről. A vélemények és döntések korrekt volta nagyban függ az illető intelligenciájától és el bírálóképességétől. Ha valakinek csak téves, vagy — ami még rosszabb — ostoba ítélőképessége van, akkor azt kell követnie, hisz nincs más, amit követhetne. Mi több, tisztelettel kell iránta lennünk; végre is mindenkinek joga van hibát elkövetni józan határok között. Szabadságot kell adnunk egy rossz ítélőképességű őszinte embernek. Maga Isten is tiszteletben tartja korlátáinkat, és az ilyen emberek teszik ki majd valószínűleg a menny lakóinak nagyrészét. A lelkiismeret folytonosan növekvő és fejlődő képesség. Osztozik 59
