Szolgálat 11. (1971)

A bolondok dicsérete

A bolondok dicsérete

A bolondok intézménye szerfölött nagy jelentőségű volt királyok, hercegek, sőt püspökök udvartartásában a középkor idején és később. Állítólagos szerepük az volt, hogy szórakoztassanak minden rendű és rangú embert. De ezen túlmenőleg volt a bolondnak egy másik szerepe is: hogy derűs formában megmondja az igazságot. Szabadon lődöröghetett mindenütt; egyformán volt bejárata a királyhoz és a konyhára. Bohócruhája megkülönböztette mindenkitől. Ezzel álcázva igazságot és bolondságot ugyanúgy osztogathatott. Megmondhatta a királynak, mit gondol kormányzásáról, és az nem sértődött meg, hiszen a vélemény a bolondtól jött. Közönséges úriember feje rég legördült volna a nyakáról, mielőtt ugyanezeket elmondja.

Nagyot szegényedett a világ a bolondok hiányával. A politika színterén senkink sincs, aki ott álljon maskarában királyok és hercegek, elnökök és miniszterek előtt és nevetve megmondja nekik az igazságot. Az igazság kegyetlen lehet, de nem akkor, ha a bolondtól jön. Viszont akkor is mélyre hatolhat — mert igazság.

A bolondok e hiánya miatt szócsatáink komoly fordulatot vesznek, politikusaink ünnepélyes nyilatkozatokat tesznek és megsemmisítő beszédeket vágnak ki. Ékes és éles nyelvű vezércikkeket írnak. És mert nem áll ott az ajtóban a jő humor, hogy bejelentse a bölcsességet, még ha meg is érkezik, könnyen elutasítják.

Keresztények között sem sokkal jobb a helyzet. Űgylátszik a humorérzék krónikus hiányában szenvednek. Talán mindez abból a tényből ered, hogy krónikusan hiányzik belőlük a békés szemlélődés. Csak a szemlélődő embernek van ráérő ideje, hogy fölmérje a dolgokat úgy, amint vannak. Van ideje elbámulni az óceán végtelenségén és megcsodálni a rák ügyetlen báját. Ismeri a dolgok igazi méretét; azért elnéző nevetésre tud fakadni, ha aránytalanokká válnak. Érzi, milyen hosszú az időbeli kiterjedés homályos kezdeteinktől az örökkévalóság ködéig. Tehát nevet, ha valaki mód nélkül magasztalja a jelen pillanatot, leszólva a múltat és kimondva a fejlődésben az utolsó szót. Hosszú fejlődés következik még el. Nevet, ha a véghetetlen térben valaki azt állítja, hogy ő a mindenség középpontja.

Ha liturgiánkat felülvizsgálják és új könyörgéseink lesznek az Egyházban, talán beszőhetnénk egy kérést: „Azoktól, akik túlságosan komolyan veszik magukat, — ments meg Uram minket!“ Meg egy másikat: „A jó vidámság kegyelmét add meg népednek, Urunk!" Mennyi probléma oldódnék meg, ha a szembenállók látni tudnák saját tér- és időbeli korlátoltságukat! Ha meg tudnák nyitni szívüket Isten mérhetetlenségének, a keresztény nép nagyságának és mindannak a gazdag25