Szolgálat 10. (1971)

Tanulmányok - Tomka Ferenc: Isten jele a világban

úgy, ahogy — még bele lehet születni, de az életünket lényegében átjáró hitbe nem. Igaz, hogy a családi vagy a társadalmi légkör jelentősen befolyásolja a személy fejlődését, de a keresztény nevelés éppúgy nem azonos a keresztény tan elfogadtatásával, mint a tanrendszer elfogadása sem egyenlő a hittel. Az úgynevezett keresztény társadalmak pedig elsősorban általánosan kötelező tanrendszert értettek kereszténységen, nem krisztusi életet. Ez érteti meg — részben — az újkor egyházellenes áramlatait. Nem mintha nem lennének minden időben olyan emberek, akik számára Krisztus keresztje „botrány vagy oktalanság“ (1 Kor 1,23), de elgondolkoztató, hogy a legutóbbi korok kereszténység-bírálói nem egyszer az eredeti krisztusi tanok hiánya és meghamisítása miatt támadták azt az ember- csoportot, amely kereszténynek nevezte magát, de sem magatartásában, sem megjelenésében nem volt az (vő.: Az Egyház a mai világban, 19).

A látszólag az egyházhoz tartozók számszerű csökkenését szemlélve egyes helyeken, gondoljunk a kérdés másik oldalára is: arra, hogy a vallásos hagyomány hatása csökkenti az egyéni állásfoglalás önállóságát és értékét, míg a pluralista környezet növeli. S az élő hit szabad döntését ma legalább annyian meghozzák, mint valaha.

S mi lesz azokkal, akik hátat fordítottak az egyháznak? A kereszténynek minden korban kötelessége felelősséget érezni azokért, akik még nem fogadták el az üdvösség isteni üzenetét (vö. a második vatikáni zsinat határozatát a „Világiak apostolkodásáról" és a „Missziókról“). Nem feledkezhetünk meg azonban Isten egyetemes üdvözítő akaratáról és arról, hogy az üdvösségnek több útja van. Senki sem kárhozhat el „hátrányosabb körülményei“ miatt; az igazság, a szépség és a szeretet melletti vagy elleni állásfoglalás végső soron mindig az egyén szabad tette. Annyiban felelős a döntés Isten előtt, amennyiben valóban szabad tett volt. A részleteket rábízhatjuk Isten szerető igazságosságára.

Isten egyetemes üdvözítő szándéka azonban természetesen minket sem ment föl a személyes felelősség alól. Elgondolkoztató az efezusi egyházhoz intézett üzenet: „kifogásom ellened az, hogy kezdeti szeretetedtől eltértél. Gondold meg, honnan süllyedtél ide. Tarts bűnbánatot és térj vissza korábbi magatartásodhoz“ (Jel 2,4). Ha az egyház személyenként és egészében ismét nem adja alább a krisztusi életnél, s újra szembeötlően Isten jele lesz az emberek között, akkor azok, akik megbotránkoztak a keresztények tanítása és élete közti eltérésen és ezért távol maradtak az egyháztól (gondoljunk Gandhi sokat idézett mondatára) ismét Krisztus közössége felé fordulnak.

Krisztus nem mondott tehát csődöt, csak mi gondolkozunk túlságosan földhözragadtan Róla és egyházáról. Szemléletünk kialakulásának történeti okai vannak, a jelen feladata azonban — a zsinat útmutatását követve — félreérthetetlennek látszik: „Hinnünk kell, hogy a Szentlélek mindenkinek

24