Szolgálat 9. (1971)
Az egyház szava - A Szentatya karácsonyi szózata
A SZENTATYA KARÁCSONYI SZÓZATA Amikor most a karácsonyi jókívánságok kicserélésére találkozunk: ti, közeli és távoli hallgatók és mi, a földre szállott Krisztus tanúja, ez a találkozás lelkűnkben, amint bizonyára a tiétekben is, egy gyötrő kérdést vet föl. A kérdés egészében támadja meg apostoli küldetésünket és alapjában ráz- kódtatja meg a korban benne élő ember lelkiismeretét. Ez a kérdés így hangzik mindnyájunk felé: van-e még szava a kereszténységnek a modern világhoz? Meg tud-e felelni az evangéliumi üzenet még ma is a kortárs- ember befogadó képességének? Meg tudja-e értetni magát? És mindenek- fölött: lehet-e igazán üdvösség, teljesség és öröm az új nemzedéknek? Állandóan ezt a sokrétű és alapvető kérdést tettük fel magunknak közelmúlt útunkon. Messze országokban jártunk, ünneplő és kíváncsi emberek számiálhatatlan tömege vett körül, s titkon mind arra szomjazott, hogy egy szót halljon tőlünk, egy kinyilatkoztató, szabadító, eligazító szót. És a felelet önként fakadt hitünk benső bizonyosságából: igen, birtokunkban van ez az életadó, örökké új szó, mert van Evangéliumunk, van Krisztusunk. A mostani ünnepen túláradó biztonsággal újul meg bennünk ez a felelet, olyannyira, hogy számotokra, akik most hallgattok, és az egész világ számára a Lélek erejének és a prófétai reménységnek harsány hirdetésévé válik: A Gyermek, akinek az emberiség történelmébe való belépését, születését ünnepeljük, Jézus, Szűz Mária Fia, az élő Isten Fia is; ő a Messiás, ő a Krisztus, ő az üdvözítő, akitől minden emberi sors függ. Azért van így, mert Ö fűzte magához ezeket a sorsokat a végtelen szeretet titokzatos kötelékével: sorsunk immár őhozzá van kötve. Szeretnénk ma hangosan kiáltani, hogy szavunk visszhangozzék minden egyes lelkiismeret titkos mélyén és a modern világ roppant keretei között: Krisztus az Igazság, amelyet keresünk, Krisztus az Élet, amelyre szükségünk van! De ránk tör a belső félelem, a drámai kétség: ki hallgat szavunkra? kicsoda ért meg? Nem ütközik-e az isteni terv napjainkban is annyi ember süketségébe? Ahogy János evangélista mondja, Izaiás prófétát idézve: „Uram, ki hitt szavunknak? és az Úr karja kinek nyilvánult meg?“ (Jn 12,38, Iz 53,1, Róm 10,16). Mert Krisztust mint az üdvösség elvét és okát megérteni mindig megújuló nehézséggel jár. Az a világ, amely az ideigvaló értékek skálája szerint szokta mérni az élet igazságát, hogy is fogadhatna el olyan mestert, olyan vezért, aki nemcsak hogy sajátmaga alázatos, gyönge és szegény, hanem mindenkinek alázatot, szelídséget és szegénységet prédikál? aki elmondja a hegyibeszédet, boldognak hirdetve a szegényeket, a szelídeket, a tisztákat, a sírókat, az irgalmasokat, az igazságra éhezőket, az üldözötteket, és ez az új Ország programja: azé az Országé, amelynek nagy címere a kereszt és alaptörvénye: meg kell halnunk, hogy éljünk vagyis a kötelesség és az áldozat? Ráadásul pedig: hogy is fogadhatná be Krisztust, hogy 62
