Szolgálat 9. (1971)

Tanulmányok - Csizmazia Piacid: A monasztikus élet mai irányai

szakítás bátor tanúságtétel volt a magasabb keresztény eszmények mellett, tiltakozás az eszménytelen közgondolkozással szemben. A középkori monasz- tikus tanításnak is központi témája volt a világgal való szakítás, és néha szinte a tökéletesség mércéje lett. Az elvi követelményt a fizikai szeparáció jelei (elhagyatott vidéken épült, falakkal körülvett kolostor; klauzúra, szilen- cium, sajátos ruha és tonzúra, latinnyelvű szertartások) is aláhúzták. Ennek ellenére a középkori monostor nagyon is aktív része volt kora társadalmának és kultúrájának, és a szeparáció látható jelei inkább kiemelték a szerzetest az átlagemberek sorából, mint elszakították a társadalomtól. A világ negatív megítélése, a világtól való elkülönülés és magánykeresés eszménye a későbbi századok aszketikus tanításának is fontos része maradt, akkor is, amikor a való élet a monachusok nagy többségétől is a világban való komoly helytállást és a személyi kapcsolatok egész sorát kívánta meg. Tulajdonképpen nem az a különös, hogy a fuga mundi eszméje továbbélt, hiszen a pénz-hatalom-élvezet kábulatában élő világból való kiszakadás valamilyen formája nélkül következetes keresztény élet, méginkább elmélyedő lelkiélet nem lehetséges. A különös inkább az, hogy a másik oldal nem kapott elég hangsúlyt; a keresztény ember világhoz való viszonyának nagyon erős, pozitív elemei: a szeretetből fakadó felelősségtudat, szolgálat, szolidaritás, így az aszketikus tanítás egyoldalúvá vált, a lelki képzés és az élet gyakorlati oldala sokszor nem volt összhangban.

A katolikus magatartás zsinat-utáni fokozatos átalakulása a monasztikus életben is érezhető. A mai monasztikus közösségek nagy többségében, kontemplativ vonalon is, nagyobb a készség és vágy a világ felé való pozitív kinyílásra, fokozott szeretetszolgálatra; az egyház és az emberiség nagy szándékaiért való imádságon és áldozat-felajánláson túl közvetlen találkozásra, megértésre, emberi szolgálatra is. A szeparáció másokat csak elidegenítő formái, vagy a világ való helyzetének megismerését lehetetlenné tevő korlátozások mindjobban megszűnnek. A lemondásnak, a szerzetesélet és elmélyedés szeretetének nem tudatlanságból, vagy túlzottan óvott életformából, hanem belülről, a magasabb értékek tudatos választásából kell fakadnia. Ugyancsak tapasztalható, hogy a monostori életet mindjobban megnyitják a lelki eligazodást és elmélyedést kereső emberek számára: nemcsak egy félreeső vendégszoba ajtaját, hanem a közösségi életben való részvétel, a monostor emberi és lelki értékeivel való személyes találkozás lehetőségét. Apostoli vonalon ez főképpen abban jelentkezik, hogy a közösségekben nagyobb a készség az egyház és társadalom aktuális szükségleteinek meglátására, és az ebből fakadó új feladatok vállalására, még egyes kedves és megszokott foglalkozásaink vagy életformáink feladása árán is.

Nem tagadható, hogy a világ felé való kinyílásnak túlzásai és veszélyei is lehetnek: teljes beleolvadás a civil átlagélet magatartási, szórakozási, ízlésbeli formáiba; szinte beteges félelem attól, hogy a szerzetes más legyen, mint a többi, hogy bármi is megkülönböztesse vagy elválassza a

41-