Szolgálat 9. (1971)

Tanulmányok - Őrsy László: A szerzetesek és az Egyház

A mai emberhez épületeinken keresztül Isten jelenlétének egyszerűségéről és otthonosságáról kell beszélnünk. Ebben a változásban nincs semmi rossz. Korról korra szemléljük Isten gazdagságát.

Fejezzük be tehát azzal a következtetéssel: ha újjá akarjuk formálni a szerzetesi életet, először a körülöttünk lévő világot kell tanulmányoznunk. Mivel pedig a világ nagyon változatos, szükségünk van a változatosságra a szerzetesek között is.

A szerzetesi közösségek jel-mivoltának további meghatározásához újabb megkülönböztetést kell bevezetnünk. Némely jel csupán eszközszerű és önmagában nem képvisel semmi értéket. Tipikus példája ennek az útjelek. Más jelek nem csupán eszközszerűek, hanem önmagukban is van értékük, létükben gazdagság van és a jelérték ehhez a benső gazdagsághoz kapcsolódik: egy jó alma, amely a Teremtő jóságának jeleként szerepel, ilyenfajta jel. A szerzetesi élet nem csupán eszközszerű jel. Jelzi Isten országának jelenlétét, ugyanakkor megvan a maga belső gazdagsága. Nem csupán jel, hanem valami jó dolog, amely ugyanakkor jel is. Egy keresztény sajátos kon- szekrációja a szüzesség és a közösségben való részesedés ajándéka által önmagában is érték, mivel mindkét ajándék Isten örök királyságának kezdete. A szüzességben van valami abszolút; Isten erejének jelenlétét hirdeti közöttünk. A keresztény szeretetre felépült közösség némán és mégis hangosan hirdeti, hogy a béke királysága közöttünk van. A szerzetesi élet gazdagságáról majd még beszélünk, de ennyit említenünk kellett már most, hogy rámutassunk: kincseinek forrása Istenben van. Ezért a világ tanulmányozásának — amely felé a jel irányul — összhangban kell lennie annak a forrásnak tanulmányozásával, ahonnan életünk gazdagsága származik. Itt nem lehet félreértés. Nem azt akarjuk, hogy a világ tapsoljon nekünk: mi az élet üzenetét akarjuk hozni, ezt az isteni híradást közvetíteni úgy, hogy a világ megértse.

Segítségünkre van, ha még tovább szabatosítunk. Ha egy személy válik jellé, akkor inkább tanúról beszélünk. A tanú nyilvánvalóan jel, láncszem egy ismeretlen esemény és a tanúra figyelő személy között. A tanúban mint értelmes és szabad lényben a jel valóban tökéletessé vált. Senki sem lehet igaz tanú, ha nincs személyes tudása az eseményről, amelyről tanúskodik. Senki sem tekinthető tanúnak, ha hallomásból tudott dolgot ismétel — bölcs ember ilyen tanúbizonyságot nem fogad el.

Amikor arról beszélünk, hogy a szerzetesi élet Isten elközelgett országának jele, akkor bennfoglaltan még valamit kifejezünk. Azt, hogy a szerzetesek személyes tanúi egy a közönséges emberi tudást meghaladó eseménynek és saját tapasztalatukból beszélnek róla. A múltban a keresztény életnek ezt a tapasztalati jellegét nem hangsúlyozták eléggé. Pedig az ősegyház kegyelmi életének és reményének forrása az Úr Lelkének megtapasztalása. Apostoli életet élni annyit jelent, hogy közöljük ezt a tapasztalatot, tanúskodunk egy állandóan új és friss eseményről.

25