Szolgálat 9. (1971)

Tanulmányok - Őrsy László: A szerzetesek és az Egyház

A mai emberhez épületeinken keresztül Isten jelenlétének egyszerűségéről és otthonosságáról kell beszélnünk. Ebben a változásban nincs semmi rossz. Korról korra szemléljük Isten gazdagságát. Fejezzük be tehát azzal a következtetéssel: ha újjá akarjuk formálni a szerzetesi életet, először a körülöttünk lévő világot kell tanulmányoznunk. Mivel pedig a világ nagyon változatos, szükségünk van a változatosságra a szerzetesek között is. A szerzetesi közösségek jel-mivoltának további meghatározásához újabb megkülönböztetést kell bevezetnünk. Némely jel csupán eszközszerű és ön­magában nem képvisel semmi értéket. Tipikus példája ennek az útjelek. Más jelek nem csupán eszközszerűek, hanem önmagukban is van értékük, létük­ben gazdagság van és a jelérték ehhez a benső gazdagsághoz kapcsolódik: egy jó alma, amely a Teremtő jóságának jeleként szerepel, ilyenfajta jel. A szerzetesi élet nem csupán eszközszerű jel. Jelzi Isten országának jelen­létét, ugyanakkor megvan a maga belső gazdagsága. Nem csupán jel, hanem valami jó dolog, amely ugyanakkor jel is. Egy keresztény sajátos kon- szekrációja a szüzesség és a közösségben való részesedés ajándéka által önmagában is érték, mivel mindkét ajándék Isten örök királyságának kezdete. A szüzességben van valami abszolút; Isten erejének jelenlétét hirdeti közöt­tünk. A keresztény szeretetre felépült közösség némán és mégis hangosan hirdeti, hogy a béke királysága közöttünk van. A szerzetesi élet gazdagságá­ról majd még beszélünk, de ennyit említenünk kellett már most, hogy rá­mutassunk: kincseinek forrása Istenben van. Ezért a világ tanulmányozásának — amely felé a jel irányul — összhangban kell lennie annak a forrásnak tanulmányozásával, ahonnan életünk gazdagsága származik. Itt nem lehet félreértés. Nem azt akarjuk, hogy a világ tapsoljon nekünk: mi az élet üzenetét akarjuk hozni, ezt az isteni híradást közvetíteni úgy, hogy a világ megértse. Segítségünkre van, ha még tovább szabatosítunk. Ha egy személy válik jellé, akkor inkább tanúról beszélünk. A tanú nyilvánvalóan jel, láncszem egy ismeretlen esemény és a tanúra figyelő személy között. A tanúban mint értelmes és szabad lényben a jel valóban tökéletessé vált. Senki sem lehet igaz tanú, ha nincs személyes tudása az eseményről, amelyről tanúskodik. Senki sem tekinthető tanúnak, ha hallomásból tudott dolgot ismétel — bölcs ember ilyen tanúbizonyságot nem fogad el. Amikor arról beszélünk, hogy a szerzetesi élet Isten elközelgett országá­nak jele, akkor bennfoglaltan még valamit kifejezünk. Azt, hogy a szerzetesek személyes tanúi egy a közönséges emberi tudást meghaladó eseménynek és saját tapasztalatukból beszélnek róla. A múltban a keresztény életnek ezt a tapasztalati jellegét nem hangsúlyozták eléggé. Pedig az ősegyház kegyelmi életének és reményének forrása az Úr Lelkének megtapasztalása. Apostoli életet élni annyit jelent, hogy közöljük ezt a tapasztalatot, tanúskodunk egy állandóan új és friss eseményről. 25

Next

/
Oldalképek
Tartalom