Szolgálat 9. (1971)
Tanulmányok - Joseph Ratzinger: A papi szolgálat értelme
eszközeivel teljes jelentőségében feltárul és megvilágosodik. így minden bizonnyal nagyjelentőségű, hogy a Tizenkettő szolgálatának kifejtésénél — ezt kíséreli meg a meghívásról szóló tudósítás — a leírás a prófétai el- hivatás műfajához kapcsolódik, s nem például a Leviták könyvének hagyományaihoz, az Áron rendje szerinti templomi papság formáihoz. Ez először is azt jelenti, hogy Krisztus szolgájának igénybevétele a prófétai szolgálat mindenkor személyes módján történik. Nem egy születésétől járó kiváltság fűzi össze Vele, hanem hívás és válasz egészen személyes összefüggése. Szolgálata csak a meghívásnak és válaszadásnak ebben a dialógusában valósulhat meg. Nem „test és vér“, hanem szó és válasz alkotja szerkezetét. Ezen a fönséges és mindig veszélyeztetett síkon foglal helyet az újszövetségi papi hivatal. Mindig újból az ige meghallgatásának és megfogadásának nehéz vándorútjára vezeti az embert — afelé a Valaki felé, akiról itt az áll: ö akarja. Ha tisztába jövünk vele, hogy itt az újszövetségi lelki hivatal alapja a prófétai eszme, akkor lehetetlennek fogjuk tartani hivatalnak és karizmának olyanforma szétválasztását és szembeállítását, amint ez ma gyakran megtörténik. Az újszövetségi papi hivatalnak lényeges köze van a Pneuma hívásához és a karizmatikus síkhoz. Egyáltalán nem puszta intézmény és hivatal. Szövegünk következő mondata közelebbről körülírja annak a szolgálatnak belső szerkezetét, amelynek kiindulási pontját éppen most fontoltuk meg: „Tizenkettőt választott ki, hogy vele legyenek s hogy szétküldje őket hirdetni az Evangéliumot és hatalmat adott nekik ..." Ebben a mondatban megjelenik a szolgáló papi hivatal két pólusa, s ezzel a benne rejlő, gyakran szinte szétszaggató feszültség: a Velelevés és a küldetésre szánt lét. Ez már a Tizenkettő történeti helyzetében paradoxon, egyenesen exegetikai probléma. Azt az ellenvetést szeretné felhozni az ember, hogy itt a Tizenkettő hivatalának két ellentétes felfogása kapcsolódik össze: az egyik szerint Jézus kísérői, a másik szerint követei. A kettő mintha kizárná egymást: vagy vele járnak, vagy küldi őket és akkor eltávoznak tőle azokhoz, akiket ő maga nem ér utol. Ezt szeretné mondani az ember. Ami így a kezdeti helyzetben alig megoldható feszültségként jelentkezik, az megmarad e hivatás nyomasztó feszültségének minden időkre. Ma mint a bensőség és a szolgálat paradoxona áll előttünk. Ha a papi megbízatás az, hogy Jézus Krisztusról az emberek előtt tanúságot tegyünk, akkor ennek előfeltétele az, hogy először megismerjük öt, a vele-élésből éljünk, nála találjuk meg igazi helyünket. Annak, aki mint pap az embereknek Róla próbál beszélni, valóban nincs fontosabb, mint éppen ez: begyakorolni magát abba, hogy Vele legyen, az Ö közelében éljen, utána járjon; őt hallani és látni, az ő létmódját és gondolkodási stílusát kitapogatni. A konkrét papi életnek, de mások erre való előkészítésének iránya is ez kellene hogy legyen: e világ zajgásán és jelenségein keresztül tanuljuk meg Öt hallani és látni, az Ö közelében élni. Ugyanakkor azonban az is áll: mindennek nem szabad odavezetnie, hogy 18
