Szolgálat 8. (1970)

Az egyház szava - A Szentatya körlevele a magyar nemzethez

tatlanul elmúlnak és nem térnek vissza többé. Az valóban igaz, hogy az élet külső körülményei és a jelen eseményei mind a társadalomban, mind az állami közösségek életében kétségtelenül elég erősek voltak és lesznek ahhoz, hogy megváltoztassanak olyan követelményeket és formákat, melyek például a nevelésre, a tanításra, a szociális előrehaladásra vonatkoznak. Változatlan marad azonban és fog is maradni a hit, az Istennek ez a felbecsülhetetlen ajándéka; s természeténél fogva rendületlenül áll, mert Krisztusra, a sziklára épült az Egyház, vagyis azoknak a közössége, „akik Jézus Krisztusban az üdvösség szerzőjét és az egység és a béke alapját látják“ (Const. Lumen gentium, Cap. II. n. 9.}. Hiszen már Szent Pál apostol figyelmeztet, hogy „Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké“ (Zsid. 13, 8.).

Valóban a hit semmiképp sem minősíthető emberileg kigondolt rendszernek, egy letűnt szociális helyzet tükörképének: a hit a Szentlélek ajándéka: a szellem szabad hódolata, mellyel az ember nagylelkűen válaszol Istennek s a hozzá intézett isteni sugallatnak engedelmeskedik; a hit az Istennel való kapcsolatunk természetfeletti bizonysága, mely a föltámadás és az örök élet reményéből él és cselekszik.

A hit, mely összeköt bennünket az örök Istennel és a hivők közössége, az Egyház, nem egy távoli kornak ránkhagyott maradványa, hanem élő, lobogó, lüktető valóság. „Krisztus, az egyetlen közvetítő ugyanis Egyházát, a hit, a remény és a szeretet közösségét, látható szervezetnek alapította a földön és szüntelenül fenntartja ... (Az Egyház) emberi és isteni elemekből tevődik össze ... a keresztet és az Úr Krisztus halálát hirdeti, amíg ő újra el nem jön“ (Const. Lumen gentium. Cap. I. 8.).

Amikor tehát a magyar katolikus Egyház törénelmének évkönyveit lapozgatjátok, legyetek mélyen meggyőződve róla, hogy ezek a régi, dicső emlékek nem tűntek el egyszer s mindenkorra, hanem új életre kelnek s megújulnak a jelenben. Tartsátok tehát kitüntető kötelességteknek, hogy a múlt eseményeiről necsak emlékezzetek, hanem egyúttal tanúságot is tegyetek erről a régi és mégis mindig új hitről és őseitek szent örökségét a maga tisztaságában és érintetlenségében adjátok át utódaitoknak.

Szilárd bizalommal fogjatok tehát munkához és bízva Isten kegyelmében kövessétek ezt a buzdítást: „Emlékezzetek meg elöljáróitokról, akik az Isten szavát hirdették nektek. Gondoljatok életútjuk végére és kövessétek őket a hitben“ (Zsid. 13, 7.).

Ti vagytok mintegy a láncszem, mely hazátokban a múltat összeköti a jövővel. Fontoljátok meg alaposan ebből eredő kötelességteket Isten és az eljövendő századok előtt. Mint az Egyháznak, Krisztus titokzatos testének tagjai, az „Igazság munkatársai“ (3 Ján. 8.) kell hogy legyetek: a ti feladatotok ugyanis, hogy az Evangélium igazsága hirdettessék. Azon kell lennetek, hogy Krisztus szava el ne fojtassék. Hiszen maga Pál apostol mondja: „Hogyan hívhatják segítségül, amíg nem hisznek benne? S hogyan higgyenek abban, akiről nem hallottak?“ (Róm. 10, 14.).

53