Szolgálat 8. (1970)
Tanulmányok - Karácsonyi elmélkedés (M.)
hetőleg nem adott semmi különleges engedélyt, azzal a megokolással, hogy az ilyesmi általában lazasághoz vezet, hiszen a krisztusi életeszmény követelményeitől visszariadó emberi természet minden alkalmat megragad, hogy kikerülje azt, ami önmegtagadást jelent. Ezért azután lehetőleg minden maradjon a régiben. Az tény, hogy újítások vezethetnek lazasághoz. A kérdés csak az, hogy az elzárkózás az újítások elől nem sokkal veszélyesebb-e mint az esetleges lazulás. Ahol mindig minden marad a régiben, ott nagy a veszély, hogy az élet is megszűnik. A tradíciók megőrzése az elöljárónak nem egyetlen és semmiképpen sem legfőbb feladata. Azaz pontosabban: amit meg kell őrizni, az az eredeti szellem, az igazi evangéliumi inspiráció. A szerzetesi élet mai krízisének egyik oka bizonyára az, hogy másodlagos dolgok sokáig túl nagy szerepet játszottak. Az bizonyos, hogy az evangélium szerinti élet mindig korszerű marad. Ez azonban nem áll a szerzetesi élet különböző történelmi megnyilvánulási formáiról. Ez a megfontolás persze nem ad konkrét irányvonalakat arra nézve, hogy mit és hogyan kell megújítani. A konkrét teendőket eleve csak nagy általánosságban lehet leszögezni. Az Isten akaratát sohasem hozzák tálcán elénk, és mégis a legalapvetőbben a konkrét helyzetekben megyilatkozó isteni akarattal szemben kell engedelmeskednünk. És úgy tűnik, hogy Isten csak akkor fogja megmutatni akaratát, ha elöljáró és alattvaló önzetlenül, a hit szellemében egymással együttműködve keresi. (Ezek a meggondolások eredetileg egy konferencia anyagát alkották, amely K. Rahner, Eine ignatianische Grundhaltung, Marginalien über den Gehorsam [Stimmen der Zeit 156 (1955-1956) 253-267: Sendung und Gnade, Beiträge zur Pastoraltheologie, Innsbruck, 1959, 493-516], c. cikkére támaszkodott.) KARÁCSONYI ELMÉLKEDÉS Karácsony nagy élménye, amely annyira megfelel az ember legmélyebb igényeinek: a szeretetből fakadó béke, boldogság. Ezzel az élménnyel látszólag szembenáll életünk legtöbb tapasztalata. Mert szeretetünknek, jóakaraté fáradozásunknak nincs meg az az eredménye, amely a megnyugvás, a béke érzésével tölthetne meg. Mondhatjuk-e egyáltalán valaha is, hogy elértük, amit akartunk? Ha igazán szeretünk, ezt soha nem állíthatjuk. Mert a szeretet igénye végtelen. Előttünk fuldoklik a vízben valaki, akit nagyon szeretünk. Utánaugrunk és megmentjük. Megnyugodhatunk-e ebben a sikerben? Azt hiszem nem. Mert egyszer eljön az idő, amikor szeretetünk nem tudja többé megmenteni az életnek. Nagyon megkívánt valamit az, akit szeretünk. Sikerült legyőznünk minden akadályt és megszerezzük neki az ajándékot. Megelégedhetünk-e ezzel 38
