Szolgálat 8. (1970)
Halottaink - Pap József
továbbadni. Rémi plébános korában lett újra közvetlen szomszédjává volt gyermekkori jóbarátjának, Mátray Sándor, akkor már nemesnádudvari plébánosnak. Akkor határozták el, hogy minden hónap első csütörtökén a két falu között félúton az egyik nádudvari hívő tanyáján találkoznak; megbeszélik az elmúlt hónap eseményeit, kölcsönösen elvégzik a havi szentgyónást és így indulnak visszafelé a maguk hét-hét kilométerjén, hogy falujukban a következő hónapban is hűségesen állják meg a helyüket. Élete utolsó éveiben nagyon sokat szenvedett. Szeretett volna nyugalomba vonulni, de utód hiánya miatt nem lehetett. Mire mégis rákerült a sor, hogy a székes- fehérvári otthonba kerüljön, már annyira beteg volt, hogy csak a betegteremben talált helyet. A jó Isten kegyelméből néhány hónappal halála előtt mégegyszer meglátogathattam. Egy lelkigyakorlattal ért fel látni az Úr akaratán megnyugvó türelmes szenvedését. Utolsó pillanatig reménykedve szeretett volna legalább még egyszer misézni. Jan. 4-én kaptam utolsó levelét; „Én sajnos nem jól vagyok, December 8-án miséztem utoljára. Igen gyenge vagyok; csak rövid időre tudok felkelni. De remélem, hogy majd újból tudok misézni.“ A következő levelet már a szomszéd szobában lakó Szommer Károly plébános úr írta: „Értesítem, hogy Máhig Ervin testvérünk febr. 10-én du. 4 óra 10 perckor elhúnyt. Halála nem szomorúság: hősies szenvedés után csendben, megbékélten ment haza a jó Istenhez. Bizonyos, hogy az Úr Jézus szeretettel fogadta Magához azt, aki Vele és Érte viselte keresztjét. R. I. P.“ Az Úr fáradhatatlan, hűséges és igénytelen szolgája volt. Tanítványait, híveit, barátait: papokat és világiakat, nem sok szóval, de egyszerű példájával segítette közelebb az Úrhoz. És reméljük most is segít mindnyájunkat és vár reánk. Forró Ferenc misszionárius Ausztrália PAP JÓZSEF (1909— 1969) Szegeden született. Mint gyermek és mint ifjú is nagyon magányos volt, bár szerető családi kör vette körül. Édesanyját különös gyengédséggel szerette és az is őt. Szinte természetellenesnek tűnt, amikor kiszakadt családja köréből és követte Isten hívását. — Otthon testvéreivel gyakran zenéltek együtt. Ö csellózott. A zene volt magányosságának egyetlen vigasza. Később az Isten. Isten mindenki számára mást és mást jelent — mondta később —, őt azzal hódította meg, hogy barátjának kívánta, barátjának mondta. Természettől fogva zárkózottságra, visszahúzódásra volt inkább hajlamos. De Isten, aki őt mint barátját gondjaiba beavatta, megértette vele, hogy mennie kell az emberekhez. És ő ment. Pedig mindig mérhetetlen gyötrelmet okozott neki, mikor közvetítenie kellett Isten üzeneteit. Gyengének, nehézkesnek találta magát hozzá, úgy érezte, kínlódik, dadog és az emberek értetlenül nézik. Még gyermekkorában olvasta Lisieux-i Sz. Teréz önéletrajzát. Nagyon megragadta. Ettől kezdve gyengéd kapcsolat fűzte hozzá. Szeretett volna ő is olyan határozott lenni, mint ez a kislány, tudni, mit akar. Ö sokáig nem tudta. Azért először elvégezte az egyetemet földrajz-biológia szakon. Majd tanár lett. Már tanított, amikor érezte, hogy „húzza valami befelé“. És belépett 1935-ben a Jézustársaságba. Ott tovább is foglalkozott az ifjúsággal, nagy hozzáértéssel, nyaranként helyettesített vidéki plébániákon, lelkigyakorlatokat adott, néha prédikált. Már úgy látszott, hogy véglegesen megtalálta helyét ez életben — amikor egyik napról a másikra kikerült egy számára teljesen idegen környezetbe. Kapott egy zakót és egy nadrágot, amelyik sem egymáshoz, sem rá nem illett, 300 forintot és egy címet. Zárkózott természetének nagy megterhelés volt mindez. Csak úgy tudta elviselni, hogy szinte kétségbeesetten kapaszkodott Istenbe. De Isten is mintha eltávolodott volna. Egy idő múlva munkát kapott, de még mindig nagyon egyedül és szerencsétlennek érezte magát. Aztán 100
