Szolgálat 6. (1970)
Halottaink - Msgr. Farkas Géza (Őry M.)
teológiából doktorált a Gregoriana egyetemen. Később, vatikáni tisztviselő korában, szabadidejét arra használta föl, hogy a harmadik doktorátust is megszerezze kánonjogból. Szerénységére jellemző, hogy neve mellé sohasem írta oda a „dr.“ betűket. Sírkövére sincs bevésve. Amikor a lelki és szellemi jólfelkészültség útravalójával elbocsátva eljött az egyetemről (a germanikusok piros talárjának belső visszahajtásából egy pici darabkát visz magával emlékül és családjának is küld haza belőle), tíz évig lelkipásztorként működött, először Svájcban és Déltirolban, majd Rómában. Itt hittanár a St. Gabriel gimnáziumban, majd káplán. „Don Cesare“ (a magyar Géza szót a rómaiak Cézár-ra változtatták) beszédeit igen szerették és mindig szívesen hallgatták. Nagyon jó teológiai könyvtára volt, de leikével is mélyen benne élt a mai ember problémavilágában. A sokszor sablonos olasz fordulatok helyett komoly tartalmat nyújtott hallgatóságának. Egyidőre bekapcsolódott P. Lombardi mozgalmába (Per un mondo migliore). Szervezői és előadói útjain az Itálián kívüli országokba is ellátogatott. Elősegítette önképzését és mozgékonyságát kitűnő nyelvismerete: négy nyelven beszélt. Igazi világa azonban az ifjúság volt. Fiatal pap korában Perugiában megismerkedett egy olasz kispappal, Luciano Tinarellivel. Jóbarátságot kötöttek. Don Luciano meghívta primicia-szónokának, majd mikor elfoglalta első állomáshelyét: az orvosárvák nevelésére alapított, 200 növendékből álló konviktus vezetését, Don Cesaret gyakran hívta az intézetbe. Nyári vakációját is sokszor közöttük töltötte. Végrendeletében — az édesanyjának és húgának juttatott részen kívül — minden vagyonát pap-barátjára hagyta, aki jelenleg perugiai plébános. Ez értékesítette ingatlanát, hogy a pénzből telket vásárolhasson játéktér és ifjúsági egyesületi helyiségek részére. A hagyaték elég tekintélyes volt, mert Don Cesare igen szerényen és takarékosan élt. A föld javai nem érdekelték, ő csak a lelkeket éhezte. Akik egészen közel férkőztek hozzá, igen megszerették. Nagy tisztelője volt a Szűzanyának. Lourdesban ötször járt, részben mint kísérő vagy vezető, részben mint egyéni zarándok. A Fatimái Szentévben heteken át kísérte a Szűzanya hatalmas szobrát vivő processziót egyik községből a másikba, meredek hegyi utakon, csúszós kapaszkodókon, szakadó esőben bőrig ázva. Rómában hajnalig, vagy hajnaltól, ahogy a helyzet kívánja, misézik, áldoztat, gyóntat, kórust vezet, orgonái (zenei tehetsége már gimnazista korában mutatkozott: ő volt a templom orgonistája), prédikál, plébániákon kisegít, egyesületet vezet, vízkereszt körül napokon át házszentelésre jár, stb. Nagy boldogsága volt, amikor különkihallgatáson nyújthatta át XII. Pius pápának azt a színes népművészeti hímzéssel díszített miseruhakészletet, amelyet a kalocsai Miasszonyunk-nővérek készítettek a Szentatyának. Az ekkor kapott fehér olvasót élete végéig kincsként őrizte. Csodálkozva hallottuk, hogy ez az izig-vérig lelkipásztor váratlanul a római kúria szolgálatába állt és a Szentségi Kongregációnak lett tisztviselője. Hamarosan kinevezték pápai kamarásnak, de a kúriai munka nem volt egészen ínyére. Ez az életváltozás akkor történt, amikor Kalocsáról kihozatta nagyanyját és édesanyját. Bizonyára rajtuk akart anyagilag segíteni, de talán még inkább fiúi közelségével életüket megaranyozni. Élete végső idejében kánonjogi disszertációjának kibővítéséhez és könyvalakban való megjelentetéséhez végzett kutatásokat. Tárgya volt: „Az Egyház és az állam jogviszonya XII. Pius pápa elgondolása szerint". Még egy utolsó áttekintés lett volna hátra a gépeltetés előtt, mikor a halál kiütötte kezéből a javítgató tollat . . . Róma- és egyházhűségének szép jele, hogy temetkezési helyül a Campo Santo Teutonico-t választotta, egészen közel Szent Péter sírjához, „hol Rómának dobog szíve". Temetésén résztvett a római magyar papság színe-java és az illetékes kongregáció egész testületé. Jézus, akit oly melegen szeretett és híveiben oly hűségesen szolgált, magához hívta őt. Fájdalmasan korán. De úgylátszik papi lelke megérett már az örökkévalóságra. ■> R. 97
