Szolgálat 6. (1970)
Tanulmányok - Henri de Lubac: Az Egyház hite (Nagy F. ford.)
a háromnak az értelmezései („mindenható, teremtő“, stb.), vagy pedig a „credo“ ige egyenes kiegészítései. Ez utóbbi csoportban például azt mondjuk: „Credo Ecclesiam“, tehát nem így: „Hiszek az Egyházban", hanem egyszerűen így: „Hiszem az Egyházai“, vagyis: „Hiszem, hogy az Egyház létezik“, továbbá: „Hiszem, hogy van szentek közössége, van bűnbocsánat“ stb., és hiszem, hogy mindez annak a Szentiéleknek a gyümölcse, akiben hiszek. így magyarázza ezt később többek között Halesi Sándor Summája'0; Erazmus ugyanezt mondja: „A dolgok természetének teljesen megfelel, hogy az Egyházat hozzávesszük a Szent- lélekhez“, mert „minden szentség tőle jön“; a hitvallás, miután arra tanított, hogy a Lélek megszentelő Lélek, arra is megtanít, hogy az Egyházat ő szenteli meg; ami pedig a következő szakaszokat illeti, azok csupán kibontják az Egyházra vonatkozó tanítást; a test feltámadása például a küzdő állapotból a diadalmas állapotba való átmenetei; az Egyháznak ez a „kiteljesedése“." Tulajdonképpen tehát a Credo utolsó szakaszai a Szentlélekhez csatlakozó további értelmezések. Egy szent Ágostonnak tulajdonított beszéd szerzője így szól azokhoz, akik a keresztségre készülve hitoktatásra jönnek: „Credité in Spiritum Sanctum, credité sanctam Ecclesiam“ '2, „higgyetek a Szentiélekben, higgyétek az Anyaszentegyházat“. Nyilvánvaló a szónok szándéka. Már Rufinus és Riezi Faustus is hitvallás-magyarázataikban aláhúzták ezt a különbséget, és ugyanígy tesz az egész latin hagyomány, mint később látni fogjuk.'3 Ezek nem „prédikátorok és szövegmagyarázók gyermeteg fejtegetései“, akik utólag próbálták elhatárolni a rákövetkező szakaszoktól a Szentlélekre vonatkozó szakaszt, attól a kortól kezdve, amikor a teológia „metafizikai alapokon kidolgozta a Szentháromság-tant“.'4 Az első keresztény nemzedékeknek ahhoz, hogy hitükben egységbe hozzák a Szentleiket az Atyával és a Fiúval, és hogy megkülönböztessék Istent mindattól, ami nem maga az Isten, nem volt szükségük arra, hogy kivárják egy hosszadalmas metafizikai kidolgozás eredményeit vagy a hittudósok habozó huzavonáinak végét. Erazmus nagyobb éleselméjűségről és megfigyelőképességről tett bizonyságot, amikor Cipriánnál, akinek a nyelvezete még meglehetősen széjjelfolyó'5, felismert egy valóságos szándékot, még ha ez a szándék egyelőre nem tárgyiasult is elméleti fejtegetésekben. Erazmus ezt írta: Ciprián „így imádkozza a Credót, és ezzel tanúsítja, hogy az elöljáró szócska csakis az Atya, a Fiú és a Szentlélek említésével jár együtt, semmi egyébbel“.'4 Szent Ágostonnál ellenben már rendszerbe foglalt meggondolásokat találunk. Christine Mohrmann jegyzi meg, hogy nála „teológiai okoskodás húzódik meg a nyelvészeti differenciálódás gyökerénél“.'7 A formula enyhe módosításával mi inkább azt mondanók, hogy Ágostonnál teológiai okoskodás igyekszik a lehető legjobban számot adni erről a nyelvészeti differenciálódásról. Ennek az erőfeszítésnek az eredménye 14
