Szolgálat 5. (1970)
Könyvszemle - Papköltők (Sz. F.)
S a mai kor másik nagy buktatója, a „humanista szeretet“ túlzott hangoztatásával szemben fontoljuk meg az alábbiakat is ebben a könyvben: „Ezért kívánja Jézus, hogy Kistestvéreinek a szívét tökéletesen betöltse az emberek iránti szeretet. S ugyan hogyan lehetne szeretni Jézust, s Benne és Általa az embereket anélkül, hogy Istent ne akarnánk közölni a világgal s ne igyekeznénk válaszolni a tömérdek, Isten Országára kiéhezett lélek hivó szavára . . . Isten általatok kívánja terjeszteni országát a földön . . . Természetes, hogy az élő szeretet világítson, amit annál inkább kell kívánnotok, minél jobban szeretitek Jézust . . . “ (49-51 old.) S végül a Kistestvérek szellemének talán leglényegesebb vonása, amit valójában minden kereszténynek, minden „Krisztus-követőnek", minden apostolnak magáévá kell tennie az, hogy vállalnia kell a sikertelenséget, az eredménytelenséget. Jézus golgotái életét. A tanítvány nem lehet nagyobb Mesterénél . . . Szeretnénk ezt felejteni, de nem lehet! Foucauld atya élete ezt a valóságot kiáltja bele a XX. század keresztényeinek életébe. „Több mint harminc éve annak, hogy az atya egyedül, övéitől elárulva, holtan ros- kadt össze hoggari remetesége küszöbén . . . Hogy valódi alapot vethessen, Foucauld atyának tervei legkisebb látható sikeréről is le kellett mondania. Tanítványainak mindig gondolni kell a kemény és súlyos leckére. Nekik le kell mondani minden lemérhető sikerről és vállalni életük látszólagos haszontalanságát, sőt — az emberiség elárult és keresztre vont Megváltóját követve — nekik egyenesen szeretni kell a kudarcot, hiszen ebből sarjadnak mai testvériségeik . . . Nekik maguknak is folytatni kell munkáját és az ö szellemében élniök. Hinnünk kell Jézusban, a lehetetlenség Urában. Hinnünk kell, hogy Jézus elhívott bennünket, és a hívás valóságos voltában, szinte magától értetődően, meg kell találnunk az erőt annak a hivatásnak elfogadásához, mely megkívánhatja tőlünk azt a hősiességet, hogy mindent merjünk Jézusért.“ (15-16., és 56. old.) Isten minden kornak elküldi prófétáját, hogy csodáljuk, kövessük őket. Akinek nem hivatása szorosan vett követésük, az is követheti aszkézisüket, az öntudatos, modern keresztény önálló aszkézisét, Isten-szeretettől áthatott emberszeretetüket. Charles de Foucauld egy Isten ezen prófétái közül. Rendesi M. PAPKOLTÖK A költő hivatása az, hogy megnevezze a dolgokat, kimondja az „összavakat“. „Talán azért vagyunk itt lenn — énekli Rilke a kilencedik Duino-i elégiában —, hogy kimondjuk: Ház, híd, forrás, kapu, korsó, gyümölcsfa, ablak, oszlop, torony? — De kimondani, ó értsd meg jól, kimondani mindazt, amire a dolgok maguk sosem gondoltak titkos rejtekükben ..." Ezeket a rilkei szavakat kommentálva — egy papköltő verseihez írt bevezetőjében — K. Rahner a papköltö hivatását próbálja megvilágítani. A költő feladata az, hogy kimondja az ősszavakat: ezekben összefonódik a szellem és a test, a jelölt tartalom és a szimbólum, a gondolat és a kiejtett szó, a tárgy és a kép. Bennük van valamiképp minden, mert a kimondhatatlan létet reve- lálják és a végtelen Titokra utalnak. Minden ősszónak a gyökere a Végtelenségbe nyúlik le. Amikor a költő így kimondja azt, amit az értelmetlen dolgok nem tudnak kimondani, befejezi a teremtést: szavára belülről megvilágosodik a lét. És mi a pap hivatása? — kérdezi tovább Rahner. Az, hogy Isten hathatós Igéjét közvetítse az emberek felé. A pap nem önmagáról beszél, hanem Istenről. Krisztusnak, a közvetítőnek a szerepét folytatja. Isten Igéjében van jelen számunkra. Szavaivel teremt és hathatós Igéjével teremt újjá (szentségek). A pap tehát valamiképpen az isteni üzenet, a teremtő Szó eszköze. S amikor a pap igazi költő lesz, amikor az ősszavakat mondja ki és ugyanakkor isteni üzenetet közvetít (nem úgy, hogy költői prédikációt ír, hanem azzal, hogy jó költő), akkor szava Isten teremtő és újjáteremtő Igéjének visszhangja. Ritkán simul teljes harmóniába a költői és a papi hivatás. Talán az imént vázolt 89
