Szolgálat 5. (1970)

Könyvszemle - Papköltők (Sz. F.)

eszményt senki sem valósíthatja meg. Vannak versíró papok: ezeknél a költészet műkedvelés, vagy vallási propaganda eszköze. Vannak papok, akik jó költők, de papi küldetés és költői alkotás két különálló dolog számukra. Vannak papok, szentek, akik az isteni üzenetet költői formában fejezik ki, éspedig tökéletes formában. Ezek — gondolok itt Keresztes Sz. Jánosra, aki költeményeiben és nem hozzá írt kommen- táraiban mondta ki üzenetét —, talán a legjobban megközelítik a fentebb vázolt eszményt. Ez persze különös isteni kegyelem.

De nem akarjuk továbbszőni ezt az eszmefuttatást. Csak bevezetőnek szántuk megemlékezésünkhöz ill. könyvismertetésünkhöz. Három magyar papköltő művéhez fűzünk széljegyzeteket.

Még 1968-ban jelent meg az Amerikai Magyar Szépmíves Czéh támogatásával (a Weller Publishing Company kiadásában) Mécs László válogatott verseinek gyűjteménye: Vadócba rózsát oltok, magyarul és angolul, Paul Valéry bevezetésével, a költő életrajzával, több fényképpel, fehér-kék luxuskötésben (272 lap). A kötet kapcsán Vas István (a Kortárs múlt évi júliusi számában „Mogorva jegyzetek“ címmel) részben rehabilitálta az elfelejtett papköltőt, aki a két háború között nemcsak Magyarországon, hanem Nyugateurópában is meglepő népszerűségnek örvendett. Nem politikai rehabilitációról von szó. Ezt — a Budapesten megjelent „Magyar Irodalmi Lexikon" híradása szerint is — már 1956-ban megtették a hatóságok. A Rá- kosi-korszakban koholt vádak alapján elítélt költőről tudjuk, hogy mindig a „szegény emberek“ pártján állott és a Führer uralma idején „Imádság a nagy lunátikusért“ című versében elítélte a Vezért. Mécs irodalmi rehabilitációja pár évvel ezelőtt Pozsonyból indult el, ahol az Irodalmi Szemlében Szalatnai Rezső méltatta költői jelentőségét. Most decemberben pedig, Vas István említett cikkére reflektálva,. Rónay György fűzött néhány figyelemreméltó megjegyzést Mécs László művéhez (a Vigília ,,olvasó-naplójá“-ban). Rónay „szellemes, okos, tanulságos" jelzőkkel illeti Vas „Mogorva jegyzeteit“, amelyek — bár szigorú tárgyilagosságra törekszenek, illetve mert erre törekszenek —, némiképp módosítják a nyugatosok Mécs-képét. Kétségkívül igaza van Rónaynak abban, hogy Mécs sikerének megértéséhez „hozzá kell kalkulálni az élőszót is, az előadást“. Sajnos, a Kanadában megjelent bilinguis kiadás csak Mécs László régebbi verseiből hoz válogatást. Úgy hírlik — s ezt a V i g i I i á ban nemrég közzétett pár Mécs-vers is igazolja —, hogy a költő nyelve kitisztult, egyszerűsödött, részben levetette a sokat bírált szónoki pózt. Mivel azonban a költő érett műveit nem ismerjük, nem szólhatunk hozzá újabb fejlődéséhez. Nem is ez volt a szándékunk. Csupán regisztrálni akartunk néhány tényt. És még egyet. Mécs László most január 17-én volt 75 éves. Köszönteni akartuk a papköltőt, aki így vallott magáról 1937-ben:

„Én magyarságom soha meg nem tagadtam, de soha nem is kérkedtem vele, nem pávatoll: egy mártír-pillanatban csak a bőrömmel együtt jönne le.

De aztán pont! Nem csempészek dugárut, se rém-gázt! Római polgár vagyok. Okmányomon a százszor is elárult Krisztus-Király pecsétje ég, ragyog . . .

Magyarságom nem is átkoztam: könnyen fizettem az adómat. Tizedem kálváriajárásban, jajban, könnyben, kacajban, dalban ma is fizetem.

Az útjaim mind tiszta ölelések, a népek közt úgy járok, mint követ, a világtestvériség álma késhet több ezredévet, — s holnap jöhet . . .

Tűz Tamás legújabb költészete szinte a fiatal Mécs művének ellenpólusa. Tűz Tamás nem prédikál, nem szed versbe teológiát, vallásos tanítást. A régebbi költeményekben — Harsányi stílusában — megénekelte még az Eucharisztiát vagy Máriát és a szenteket. E verseknek, mint általában a régebbi Tűz-verseknek, egyik erősségük volt a csiszolt forma. Az újabb versek kötetlenek, sokszor hanyagul lazák; nem egyszer szabadverssel és prózaverssel is találkozunk. De míg pl. Kassák szabadverseit összeforrasztja, élő egésszé köti a lírai mondanivaló, Tűz Tamást olvasva az a benyo90