Szolgálat 4. (1969)
Könyvszemle - Rákos Rajmund: Huszonegy év Itáliában (M. L.)
talatszerzés, a bukás és az újrakezdés is hozzátartozik az élethez. A lelki ember kialakításához is időre, párbeszédre és tapasztalatcserére van szükség. Mindezekben legyünk tanulékonyak a Szentlélek indításaival szemben, és Jézus Krisztust kövessük. A százados keresztény tapasztalatnak ezeket az alapvető irányelveit nem vethetjük meg. A mai pap azonban kényelmetlenül érzi magát, amikor ezekről a követelményekről hall. Legtöbbünk érzi azt, hogy a szemináriumi vagy noviciátusi évek alatt kapott lelki kiképzés valamiképpen nem felel meg a kor követelményeinek. Túlságosan elválasztott bennünket a világtól és a különböző (jámborsági) gyakorlatok olyan stílust alakítottak ki, amelyet később levetettünk, mint valami szoros ruhát. Sokunkban tovább él a lelki élet, az imádságos elmélyülés vágya, de ugyanakkor nem találjuk meg utunkat: „lelki életünk“ irreális, távol van a valóságtól, individualistának tűnik. Ma a fiatalok a testvéri együttlétet, az emberközelséget, a világ felé való nyitottságot és a szolgálatot hangoztatják. Az idősebbek fülében pedig Newman szava cseng: „Én és Teremtőm". Sematikusan jellemeztük a mai pap problémáját. Mi a megoldás? Keresnünk kell! Nem szabad megállnunk az út elején, a nehézségek előtt. Az természetes, hogy örökké nem maradhatunk serdülők, noviciusok. A felkínált eszközökkel kinek-kinek ki kell alakítania egyéniségét, „lelki“ fizionómiáját. Mindenkinek sajátos hivatása szerint kell megtalálnia „lelki útját“. Csakis így találhatjuk meg önmagunkat. Ehhez persze lelki vezetőre, mesterre, tanácsadóra is szükségünk van. P. Laplace itt felhívja a figyelmet egy igen veszélyes buktatóra. A lelki életben való előhaladásnak egyik gúzsbakötője a szabályosságnak — szabálytartásnak — helytelen felfogása. Ha valaki a lelki élet szabályait vagy gyakorlatait abszolútaknak tekinti, ha pl. úgy véli, hogy a jó pap az, ki aggályosán hűséges bizonyos szabályokhoz, előírásokhoz (pontos felkelés, szentséglátogatás, hűség a breviárium- mondásban stb.), könnyen mellék- vágányra kerülhet. Igaz, fontos a pontosság és az ilyenfajta hűség (a civil életben az emberek nem engedhetnek meg maguknak annyi lazaságot és pontatlanságot, mint egyes papok hivatalukban), de ne keverjük össze a különböző területeket. Ha a pontosság, szabálytartás ki is fejez sokat a pap lelki életéből, nem lehet annak fokmérője; ha pedig merev, aggályos hűség, legalizmus lesz belőle, az éretlenség, a kamasz-mentalitás fenntartását szolgálja. A papnak szabad embernek kell lennie: merjen önmaga lenni: „érezze jól magát bőrében“, egy bizonyos emberi teljességre kell szert tennie, hogy aztán az evangélium szelleme, a zsinati megújúlás irányelvei szerint kialakulhasson lelki életének struktúrája. (Sz. F.) Rákos B. Raymund, Huszonegy év Itáliában. Róma 1968. Mikor átolvastam a képekkel bőven illusztrált 486 oldalas kedves könyvet úgy éreztem, hogy a szerző a sorokon keresztül olvasóinak is azt üzeni, amivel annak idején az assisi nemzetközi teológián növendékeit köszöntötte: „Venite filii, audite me, timorem Domini docebo vos . . . Jöjjetek, fiaim, hallgassatok rám, az Úr félelmére kívánlak oktatni titeket.“ A könyv lapjai elvezetnek Róma és Itália jelentősebb szent helyeihez. Ha a rövid, értékes történelmi összefoglalások után a képekre pillantunk, szinte úgy érezzük, mintha magunk is odazarándokoltunk volna. A huszonegy éven át felhalmozott élményeket nem tudja magába zárni. Lelkesen meghív bennünket. Menjünk együtt: élvezzük közösen a látottakat, hallottakat. Maga irja, hogy Róma és Itália megismerése nem könnyű. Sok minden rejtve marad, ha nem villantanak rá fényt. Itt tudni kell látni. Ez a könyv nagy segítség ebben. Nem útikalauz. Ennél több. Minden soron, képen keresztül a lélekhez is szól. Aki csakugyan együtt halad a szerzővel, többet ismer meg Itáliából, mint egy rosszul vezetett zarándoklaton. • Három pápának az uralkodása is belenyúlik ebbe a 21 évbe. Uralkodásuk minden nagyobb eseménye felcsillan a könyv lapjain. A képekből szinte szólnak hozzánk a 104
