Szolgálat 4. (1969)
Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: A negyedik szentség
vonni azoktól, akik a modern élet hajszájában nagyon is rászorulnak a szentségekre. Sőt, teszik hozzá a dogmatikusok, éppen a bünbánat szentségének a hittudományi vizsgálata ajánlaná: ahol a püspök úgy véli, hogy szükség van a közösségi bűnbánati szertartásra a kellő töredelem felkeltéséhez, ott ez a közösségi ájtatosság szentségi feloldozáshoz vezethessen. Hiszen a „szentség" nemcsak a feloldozásnak ad természetfeletti hatékonyságot, hanem áthatja, élteti, serkenti a bűnbánó magatartását is. Nemcsak feloldozás- ban áll a szentség, része a szentségnek a bűn bevallása, a bűnbánat, az elégtétel is. Ha tehát a bűnbánati szertartás szentségi jelleget nyerne (még akkor is, ha a körülmények miatt nem volna lehetséges, hogy minden hivő meggyónja minden egyes alkalommal minden vétkét), akkor a szentségi kegyelem felemelné és indítaná a lelkiismeretvizsgálatot, a bánat felindítását, a jófeltételt, az Isten megbocsátásának töredelmes kérését, úgy hogy a felol- dozás nagyobb mértékben tudná a hívek életébe árasztani a megszentelő kegyelmet, és az Isten és a felebarát iránt való szeretetnek a malasztját. Természetes, hogy mindezt erősen leegyszerűsítve vázoljuk itt fel; a valóságban hosszas és elmélyedő tanulmányokra volt szükség ahhoz, hogy kitűnjék, mi volt a trienti zsinat döntéseinek az igazi értelme, mit követel az egyház lelkipásztori magatartásától az első századoknak, sőt esetleg magának az Újszövetségnek a szava stb. Úgy gondoljuk, hogy ezek a tanulmányok nem módosították lényegesen az itt előadott nézeteket. Arra számíthatunk tehát, hogy hamarosan nálunk is lehetséges lesz, hogy, legalább néhány esetben, ilyen merőben közösségi szertartással nyerhetjük el a szentségi feldoldozást? Nem, ilyen egyszerűen mégsem lehet megújítani a bűnbánat szentségének a kiszolgáltatását. Az akadályok azonban ezúttal nem dogmatikus természetű meggondolások elé tornyosultak, hanem lelkipásztori aggodalmakból eredtek. Ugyanis, amint híre ment a lelkipásztori irodalomban, hogy esetleg remélni lehet a gyónás reformját, különös indítványok kezdtek szállingózni a püspökök asztalára. Bűnbánati közösségi ájtatosságot kell tartani? Helyes. De mennyi ideig kell, hogy tartson? Fél óráig? De ha nagyon sürgős a dolog, nem lehetne negyed órával megrövidíteni? Sőt (indult az alkudozás, mint ahogy Abrahám tette az Úrral), ha tíz perc múlva el kell menniök a híveknek, nem kaphatnának feloldozást? Ha nincs elég énekes, nem lehetne lemondani a közös énekekről? Ha nem tudjuk kinyomtatni az imákat, nem lehetne megtartani a szertartást közös imák nélkül? A szentbeszédhez elég volna, Izaiás próféta néhány mondatának a rövid magyarázata? Ha valaki a templomajtóban maradt beszélgetni, annak a bűnei is meg vannak bocsájtva? Egy szóval: a kezdeményezés, amit buzgó papok és buzgó hívek a kegyelmi életük elmélyítésére terveitek, a gyakorlatban, nem buzgó vagy túlságosan 57
