Szolgálat 4. (1969)
Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: A negyedik szentség
tatás.*) Az ösegyház sohasem „gyóntatott" csak kérdések és penitencia- előírás rövid jogi formuláival, hanem a bűnbánók rendjébe utalta a bűne meg- bocsájtását kereső hívőt, és ott közös buzdításokkal, egyéni beszélgetésekkel fejlesztette benne a „megtérést", míg végre az Oltáriszentség egységéhez bocsájtva közölte vele az egyház kegyelmi életének ajándékát. Nem vált túlságosan szárazzá, elvonttá az utolsó évszázadok bűnbánati gyakorlata? A lelkipásztori kísérletek igazolták az elméletet. Mikor gyónás előtt rövid közös szentírás-olvasással, szentbeszéddel, közös imákba foglalt elmélkedéssel és énekekben kifejezett imádságos elmélyedéssel készült elő a hívők közössége a szentség vételére, egészen más éghajlat alatt valósult meg a szentségi élmény, más volt a hívők felkészültsége, más volt a gyóntató rövid szavainak a visszhangja. így jöttek létre a „bűnbánati ájtatosságok". A kifejezés nem szerencsés, de megérteti, hogy miről van szó: közösségi, a liturgia elórásaitól szabad, de mégis valami rugalmas rendet követő eljárásról, amelynek a célja a töredelmes megtérés, és a bűnbánat szentségének örömteli vétele. Ma már valóságos anyagtárak jelentek meg az ilyen „csaknem-liturgikus” szertartások előkészítésére: rendesen sokszorosítva, egy-egy lelkipásztori zóna használatára, alkalmazkodva az illető környezethez, egyes püspökök vagy püspöki konferenciák jóváhagyásával. Ameddig kisebb csoportokban tartották az ilyen, gyónásra előkészítő ájta- tosságokat, nem merült fel nagyobb probléma: a nehézség akkor jelentkezett, mikor szélesebb körökben kezdték alkalmazni a kis körben bevált módszert. Mint könnyen gondolhatjuk, elsősorban az idő kérdése emelt akadályt a rendszer terjedése ellen. A bűnbánat szentségének az előkészítésére hosszabb időre van szükség, mint ahogy azt rendesen gyakorolni szoktuk. Ha ugyanis számot vetünk azzal: a megtérés azt jelenti, hogy megváltoztatjuk a gondolkozásmódunkat (hiszen ez az evangéliumi „metanoia" jelentése, amit mi bűnbánatnak szoktunk fordítani), akkor nem nehéz belátni, hogy csak elméletben lehet megváltoztatni életelveinket pár pillanat alatt. A gyakorlatban ehhez magunkbaszállásra, meggondolásra, imádságra, tehát hosszabb időre van szükség. Ha valóban bűnt követtünk el, akkor tudatosan és szabad akarattal úgy döntöttünk, hogy a tetteinket irányító legfelsőbb érték ne az Isten akarata legyen, hanem a magunk evilági, egyéni érdeke. Ha csakugyan megtérünk az Úr Istenhez, úgy döntünk, hogy teljes bizalommal és odaadással fordulunk az üdvözítő Istenhez, és semmi földi jóért le nem akarunk térni az általa kijelölt életútról. Bizonyos, hogy ekkora változás mindig az Isten kegyelmének a csodája, aki *) Erről bővebben lásd: Z. Alszeghy, L’aggiornamento del Sacramento della penitenza, La Civiltä Cattolica 119, 1968 (II), 139-148 és C. Vogel, Le pécheur et la pénitence dans l’EgJise ancienne, Paris 1966. (Szerk.) 55
