Szolgálat 4. (1969)
Tanulmányok - Vass György: Házasság, az evilági szerelem szentsége
olyan személyeknek egyéni (tehát nem általános kategóriákkal leírható) érintkezését értettük, akiket biológiai, pszichikai és társadalmi strukturáltságuk alkalmassá tesz egy alapvető emberi közösség kialakítására. Ez a kapcsolat alakulhat át az egyéni körülményeknek megfelelően azzá az evilági, földi szerelemmé, amely a házasság alapja lesz36. Ennek a földi szerelemnek is megvan a maga dinamikája. Azonban ez a dinamika nem transzcendens, hanem immanens, történelmi jellegű. Amíg a házasság dinamikáját szemléltük, eddig mindig olyan értékekre mutattunk rá, amelyek a férfi és nő találkozását és ezeknek egységét a házasságban felülmúlják: nem a házasságot önmagát teszik teljessé, hanem a házasságban élők egyéni viszonyát teszik lehetővé az Isten felé, és csak másodlagosan erősítik a házasság közösségét. Ezzel szemben a földi szerelem valósága lényegesen a férfi és nő találkozásából kialakuló közösséget teszi lehetővé és ezt az immanens történelmi célt szolgálja. A lassacskán létrejövő érdek- és sorsközösség, a közösen viselt élet öröme és bánata, az egybeforró emberi önátadás fájdalma és boldogsága, a közös ismeretek eltérő és egy ponton egymásrataláló biztonsága, az önkiürésítés veszélyeztetettsége és gazdagsága — kialakíthatja a férfi és a nő találkozásában megfogamzó szerelemben a házasság szoros kötelékét. Akár optimista, akár pesszimista képet alkotunk erről a találkozásról, ennek dinamikája a közösen vállalt felelősség felé vezet. És lényegében ebben áll a földi szerelem valósága. Ez a dinamika nem mutat a kialakuló házassági közösséget felülmúló (= transzcendens) értékekre, hanem magára a házasság immanens történelmi valóságára. Talán nem meglepő, ha most azt állítjuk, hogy éppen ebben a földi szerelemben valósul meg a keresztény hitvallás egyik szentsége. Hogy ezt a tételt megalapozzuk, nem indulhatunk ki a középkorban szakszerűen megfogalmazott szentségfelfogásból, hanem ugyanennek egy mélyebb és a modern mentalitás számára érthetőbb kifejezését kell keresnünk. Elsősorban tisztáznunk kell, hogy a katolikus hittanban a szentségeknek immanens üdvtörténeti jellegük van, és az evilági közösségben töltik be funkcióikat. Még a hagyományos teológiai felfogás szerint is a szentségek csak erre az életre, erre a történelemre és ennek a történelemnek látható társadalmi struktúráira mutatnak. Ezért kötjük a szentségeket evilági szimbólumokhoz és természetes emberi akciókhoz amelyek hitünk szerint megváltják és megszentelik az ember evilági életét. Ilyen értelemben a szentségek immanens történelmi jellegűek. Feladatuk is elsősorban a földi életre és ennek közösségi beteljesülésére vonatkozik. A keresztség, a bérmálás és az egyházi rend szentsége a keresztény helyét és feladatát jelöli meg az evilági egyház közösségében. A bűnbánat és a betegek szentsége teljesebb emberi életet kér itt a földön az élők közösségében 34) Tudatosan a .szerelem’ szót használtuk az általánosabb értelemben vett .szeretet’ helyett, hogy ezzel is kifejezzük a férfi és nő találkozásának jellegét. 47
