Szolgálat 4. (1969)
Tanulmányok - András Imre: A vallásgyakorlat mai krízise és megújulásának iránya
kunk, de ezeket sem értékeltük, olyan jött-ment embernek tartottuk. A föld számított, kinek mekkora birtoka volt, akkora volt a tekintélye. Most gyárimunkás a híveink tömege. Mi pedig állunk előttük és nem tudunk a nyelvükön beszélni, nem ismerjük problémáikat, lelkületűket, értéküket. Nem tudjuk megnyitni szívüket, lelkűket, nem ismerjük igényeiket, gondjaikat, bajukat. Van búzaszentelésünk, aratóünnepélyünk, ünnepeink is szinte a földműves népűnk életéhez igazodnak. Advent, nagyböjt és a legtöbb ünnep arra az időre esik, amikor a földműves legjobban ráér. A nyári egy-két ünnep is az aratás-cséplés után és kukoricatörés előtt van. Az őszi betakarítás után kezdődnek az ünnepek. A gyárak és üzemek meg inkább nyáron szünetelnek s így télen az ünnepnapok inkább akadályoznak. Most már a szombatok s talán közeljövőben a péntekek is szabadok lesznek. Mi ezt figyelembe se vesszük. Aztán itt van a rengeteg nyugdíjas. Ez a fajta ember eddig ismeretlen volt, most a társadalom egy részét képezi. Nincs hozzájuk szavunk. A diákság a társadalom ígérete, számban szintén hihetetlenül felduzzadt. Ezekkel sem tudunk mit kezdeni. Valamikor kitalálták számukra a kongregációkat, cserkészetet, önképzőköröket. Ezeket a mi viszonyaink között nem folytathatjuk, de semmi mást nem tudtunk adni helyette. Sürgősen fel kellene mérni az új tevékenységi területünket, a munkástömegeket. Azt hiszem, nem arra van szükség, hogy mi papok gyárba menjünk dolgozni, hanem arra, hogy a gyári munkást is úgy ismerjük és szeressük, mint ahogyan ismertük és szerettük a mi egyszerű földműves híveinket." A társadalmi adottságokhoz való alkalmazkodást — a fenti beszámolóból kiindulva — egy hasonlattal így határozhatnánk meg: mai híveinket akkor szeretjük úgy, mint egykor a földműves népet, ha igyekszünk Istent, vallásosságot ugyanúgy közelhozni az ő életükhöz, körülményeikhez, mentalitásukhoz, mint tettük a földművelő emberekkel. „Mindenkinek mindene lenni, hogy mindenkit üdvözítsünk“ (1 Kor. 9,22). Ez ma is azt jelenti: alkalmazkodnunk kell mindenkihez, hogy így közvetítsük az Evangéliumot. Azt jelenti: mindig a másiknak legyen „igaza", ő szabja meg a formákat, az ő törekvései érvényesüljenek mindaddig, míg nem kifejezetten az Evangéliumról van szó. Ne tévesszük szem elől, hogy itt az alkalmazkodás „hozzáidomulás“-t jelent, nemcsak figyelmességet, udvariassági gesztust vagy szolgálatot; a vallásos közösségnek, az egyháznak kell „hozzáidomulnia“ a világban élő ember ízléséhez, életérzéséhez, kívánságához, hogy aztán a közvetlen közelből nyújthassuk neki az Evangéliumot. A zsinat ezt hirdette meg az „aggi- ornamento“ jelszóval, ezt célozták a később foganatosított reform- intézkedések, kísérletezések, erre törekszenek a reform-mozgalmak az egyházi élet különféle területén. Ha most befejezésül közvetlenül feltesszük a kérdést: vajon a vallásgyakorlat mai krízise a vallásosság csökkenéséhez vagy megújulásához vezet-e, az elmondottak alapján úgy hisszük, bizton helyezhetjük kilátásba a megújulást. Mindazonáltal az átalakulás közben nagyon 20
