Szolgálat 4. (1969)
Tanulmányok - András Imre: A vallásgyakorlat mai krízise és megújulásának iránya
bírjuk, mindebből egy szót sem értünk, csak bambán hallgatunk. Sokszor elgondolom, milyen nevetséges figurák lehetünk. Mi nem látjuk magunkat, de én így képzelem. Kezd megszokottá válni a némaság számomra, mintha természetes volna nem érteni, amit mások beszélnek.“ A protestáns lelkész tehát különösebb ellenszolgáltatás nélkül hozzásegítette a ml magyarjainkat a kivándorlási engedélyhez, átmenetileg lakásába fogadta, csekély házimunka fejében ellátást ad, állandóan családi asztalához hívja a nyelvet sem értő idegeneket. Azok a motívumok, melyeket a levélíró korábbi vallási gyakorlatának manipulálására előhoz, mind pozitívan hangzanak: alkalmazkodni akar, az életben igyekszik megállni a lábán, hálás jótevőjének, hajlandó megalkudni a realitásokkal- fegyelmet vállal magára. Nem állítja házigazdájáról, a lelkipásztorról, hogy megkívánná a befogadottaktól a pro. testáns templomba járást, ö azonban úgy hiszi, hogy így kell tennie. Miért? Valószínűleg meg sem fordul a fejében, hogy egy lelkipásztort az Isten-kapcsolat ilyen manipulálása önmagában is bánthat, függetlenül attól, hogy jelen esetben becsapási szándék is fennáll éppen a jótevővel szemben; hogy a gyakorlati felebaráti szeretetben ennyire kitűnő pásztorral szemben méltatlanság feltételezni a befogadottak kiszolgáltatott helyzetét kihasználó, zsaroló prozelitizmusnak árnyékát is (ha feltétel lett volna a pásztornál, hogy csak protestánsokon segít, vallási hovatartozásukról gyorsan meggyőződhetett volna); és hogy az ilyen eljárás nem alkalmas „hála“ a mellékes szándék nélküli emberi szolgálatokért. Milyen alapon tekinthető mégis logikusnak, „hálás“-nak az a viselkedés? Ezt talán akkor lehetne mondani, ha az illető a vallásgyakorlatot olyan gesztusnak tekinti, mellyel „szívességet“ lehet tenni, előmozdítani a házigazda ügyét a tőle kapott segítség viszonzása kép- pen. Hasonló „hálás“ viselkedésről számol be egy 20 éves magyar egyetemista az 1956-os menekülteknél: „Míg új menekültek voltunk, jártunk misére, mert kötelességünknek éreztük a sok jóságot meghálálni, melyet a lelkipásztorok részéről tapasztaltunk. Most már a magunk lábán élünk, nem érezzük ezt a kötelességet.“ Egy külföldi magyar lelkipásztorral történt a következő eset: egy magyar jelentkezett nála, hogy gyónni szeretne. Beszélgetés közben azonban kiderült, hogy az illető nem katolikus, tulajdonképpen nem is gondolt gyónásra, hanem csupán hálás akart lenni a papnak, aki olyan sokat segített rajta. Vallásos magatartásunkat eddig sokszor a társadalmi elvárások, vagy az egyházi tekintély iránti engedelmesség határozta meg. A zsinat elve ezen a téren is érvényes: „Az ember méltósága megköveteli, hogy tudatos és szabad elhatározással cselekedjék, azaz mély személyes meggyőződéstől indíttatva, nem pedig vak belső ösztön, vagy puszta 2 17
